A Kritika, ahol első (fentebb olvasható) publikációm megjelent, az MTA Irodalomtudományi Intézete, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság és a Magyar Írók Szövetségének elméleti és kritikai folyóirataként jelent meg 1963-tól. Az évtized végére egyre inkább tudományos, ráadásul az új (szemiotikai, strukturalista) kutatási módszereknek is fórumot adó orgánummá vált, ezért a kulturális politika irányítói szellemiségében profilváltást határoztak el. Így lett belőle 1972-től az új főszerkesztő, Pándi Pál vezetésével szélesebb közönség számára szóló és a kultúra mindennapi kérdéseiről közvetlen eligazítást nyújtó „művelődéspolitikai és kritikai lap”. Itt jelent meg több évtizedes publicisztikai munkásságom legnagyobb vihart kiváltó írása arról a művészeti alkotás eredendő természetére fittyet hányó álszent tevékenységről, amelyet a képzőművészeti élet rákfenéjeként a Képcsarnok Vállalat tartott életben pszeudo-műtárgyak készítésére vállalkozó vagy ilyenekre anyagi okokból kényszerülő festők aktív közreműködésével. Ez a biznisz nem csapán művészek meghatározott csoportjának teremtett biztos egzisztenciát, a cég is kiemelkedően jelentős bevételhez jutott a mind árában, mind kvalitásait tekintve olcsó képek forgalmazásával. Minthogy anyavállalata, a Művészeti Alap az állami mecenatúra feladatait nem kis részben az így keletkező busás nyereségből látta el, a heti zsűri erkölcsileg is vitatható bizniszének megkérdőjelezése az egész struktúra összeomlásával fenyegetett. Ez magyarázza a cikkemre következő rendkívül heves reakciót, amelynek leglátványosabb megnyilvánulásaként a zsűrit vezető festőművész (a személyét ily módon felfedő Konfár Gyula) Helyreigazítást jelentetett meg (1972/8.), majd rágalmazás miatt bírósági eljárást kezdeményezett ellenem. Az ügy érzékenységének jeleként maga az Alap igazgatója válaszolt írásomra. Miközben Szilárd György „igazságtalanul elmarasztaló”-nak minősítette látleletemet (Megjegyzések A „heti zsűri”-ről. 1972/9.), azzal érvelt, hogy „Más az életmű (…) megalkotása és más (…) a vásárló ízléséhez, pénzéhez szükségszerűen igazodó munkája” – amivel valójában elismerte kritikám lényegét. Azt is szememre vetette, hogy nem ismerem az elbírálás menetét. Holott a Képcsarnok Vállalat folyóiratának (Műgyűjtő) munkatársaként több heti zsűriben részt vettem, személyes tapasztalatokat is figyelembe véve írtam meg a cikkemet. Nem volt nehéz dolgom tehát a Válaszadásban. (Szerkesztőként Rózsa Gyula segített benne.) S a pengeváltás az álláspontok polarizálódásával a következő számban (1972/10.) tovább folytatódott. A festő szakosztály vezetősége – a korrumpálódásban érdekelt és felelős félként – természetesen továbbra is tagadott, mondván: értékelésemet, „mint valótlant, visszautasítja.” A szakma helyzetét belülről ismerő két művészettörténész (Nagy Ildikó és Gábor Eszter) ennek magyarázataképp arra hívta fel a figyelmet, hogy, mint írták, A hallgatás érthető: „a festők (…) akik ugyanúgy látják ezt a visszás helyzetet, mint a cikkíró, nem szívesen ismerik el, hogy maguk is szégyellik műveik nagy hányadát.” Megállapításukat koronatanúként hitelesítette Kokas Ignác Hozzászólása: „elismerem, hogy a heti zsűriben kialakult értékrendnek az elfogadásával engedményt tettem mint zsűror, annak ellenére, hogy (…) igyekeztem (…) a jobbakat elfogadni és a rosszabbakat elutasítani.” A polémiát Rózsa Gyula csupán mintegy berekesztette (Nyugtalan epilógus, 1973/2), mert „a vita élességével nem volt arányban az eredményessége”, a helyzet a rendszerváltásig nem változott. Inkább csak a szakmai közvélekedés módosult, miszerint Képcsarnoknak nem sok köze van az értékeket közvetítő valódi műkereskedelemhez.

 

A „Heti zsűri”-ről

  A magyarországi műkereskedelemnek jelenleg két gazdája van. Az egyik: a Bizományi Áruház Vállalat, mely – néhány kivételt nem tekintve – régiségekkel foglalkozik. A másik: a Képcsarnok Vállalat, mely élő művészeink munkáival kereskedik. Mondhatni: közvetít a művészek és a vásárlóközönség között. A képzőművészeti alkotásokat – festményeket, szobrokat és grafikákat – azonban hetenként összeülő saját zsűrije, az úgynevezett heti zsűri bírálja el. Az itt elfogadott műveket vásárolja meg a Képcsarnok, azaz tiszteletdíjat fizet a művészeknek. A képző- és iparművészeti alkotásokat budapesti és vidéki üzletei, illetve házhoz járó ügynökei adják el.

A Képcsarnok Vállalat tevékenysége – elvben – szerves része a szocialista mecenatúrának, amelynek két nagy feladata van. Egyrészt az alkotóművészeket igyekszik ösztönözni, hogy igényesek legyenek önmagukkal szemben és szocialista valóságunkhoz méltó műveket alkossanak. Másrészt – az előbbivel szoros összefüggésben – a társadalom széles rétegeinek kulturálódását segíti azzal, hogy értékes művekkel, mind magasabb szinten igyekszik kielégíteni az igényeket. A táblakép műfajában is, amely fölött annyiszor és annyian kongatták már meg a vészharangot – egyelőre hiába. Mert bármit mond is az elmélet, tény, hogy mind többen vásárolnak kisméretű festményeket. Egyáltalán nem mindegy tehát, miért kapják a festők a tiszteletdíjat és mi kerül a lakások falára. A kérdés így hangzik: betölti-e és hogyan tölti be a zsűri azt a szerepet, amelyet a szocialista kultúrpolitika jelölt ki számára? Hogy a válaszadást megkönnyíthessük, a szerteágazó problémakört a festők heti zsűrijére szűkítjük.

A Magyar Képzőművészek Szövetsége Festő Szakosztálya a közelmúltban A Képcsarnok Vállalat munkáját felmérő bizottságot alakított. A négytagú testület írásos jelentésében a többi között az alábbiakat állapította meg: három hónap alatt száznyolcvan festő adta be munkáit az Aulich utcai zsűrire; e száznyolcvan festő közül mindössze harminchárom küld be „rapszodikusan”, száz festő „rendszeresen”, negyvenhét pedig havonta három-négy alkalommal, azaz majdnem minden héten; mintegy száz budapesti festő fő jövedelemforrása az itt zsűrizett képek tiszteletdíja.

Nem volna semmi baj, ha ez a száz festő a legjobb száz festő volna. A hivatalosan elismert művészeket tömörítő festőszakosztály nagyobbik fele azonban nem küld be képeket a heti zsűrire. Például Barcsay Jenő, Bortnyik Sándor, Czóbel Béla, Kmetty János, Martyn Ferenc nem küldenek képeket. Valamennyien termékeny alkotók – kiállításaik bizonyítják. Valamennyien jelentős alkotók – a kritikusok egybehangzó megállapítása szerint. Műveik azonban hiányoznak a hazai műkereskedelemből.

A Képcsarnok boltjaiban ezért jobbára csak unalmas csendéleteket, édeskés zsánerjeleneteket, ötlettelen tájképeket látni. Figurális kompozícióval csak elvétve találkozhatunk. A szövetségi jelentés szerint ez a leggyengébb valamennyi festészeti anyag közül, beleértve az állami vásárlásokat, a lektorátusi megbízásokat, a hazai és külföldi, egyéni és kollektív kiállításokat.

Az elbírálás – a képek válogatása – következetesnek mondható. A beérkező festmények közül a jobbakat fogadják el és a rosszakat utasítják vissza. Más kérdés, hogy rangos festők is „képcsarnoki” festményekkel szerepelnek. A képcsarnoki festészet olyan stíluskategória, amely a szakmai közvéleményben elsősorban rossz minőséget jelent. Generálszószt, amelyet az elképzelt közízlés alapján kotyvasztottak. Formai eszközökben többnyire: Domanovszky Endre és Kokas Ignác nagyszabású festészetének epigonizmusa, a polgári csendéletfestészet közhelyeibe oltva. Igénytelenség – a „népnek ez kell” jelszóval. A már többször említett szövetségi jelentés egyik legfőbb érdeme, hogy erre a jelenségre is felfigyelt. Számszerűen kimutatja, hogy a festőszakosztály zsűrire beadó tagjainak hatvanegy százaléka „bérmunkát végez”, azaz olyan képest fest, ami nem tükrözi sajátos festői törekvéseit, képességeiről nem is szólva. Kivétel azért itt is akad, de ez csak erősíti a szabályt. A jelentés megállapítja, hogy a szövetségi tagok alig negyven százaléka fest „életművet” a Képcsarnok részére. A többség tehát mást küld be a jövő évi kiállítására és mást a heti zsűrire. Erőszakot követ el önmagán. S ami még ennél is károsabb: hamis ideálokat sarjaszt azokban, akik éppen a művészettől várnak segítséget.

Sok a festő, kevés a pénz – mondják a művészek. Lássuk tehát a legfontosabb pénzügyi forrásokat; Magyarországon közületek és magánszemélyek együtt körülbelül mennyit költenek ma festészetre: Művészeti Alap vásárlásai: évi 2 millió forint; Képző- és Iparművészeti Lektorátus (morális feladatok, táblakép, megbízások, pályázatok): évi 2-3 millió forint; Képcsarnok Vállalat (heti zsűri): évi 10 millió forint.

A leggazdagabb mecénás – a Képcsarnok – nehéz helyzetben van. Csak az Aulich utcai zsűri elé, mely az országos forgalom felét bonyolítja le, hetente átlag százhuszonhét olajfestmény kerül. Ebből kilencvenhármat elfogadnak, ötöt bizományba vesznek, huszonkilencet elutasítanak. A képekért kifizetett tiszteletdíjak átlaga így nagyon kevés, mindössze 1160 forint. Ennyit kapnak a festők egy 60×80 centiméteres képért. Ez azt is jelenti, hogy havonta három-négy kép kell a megélhetéshez és a munkakörülmények megteremtéséhez (műterem, vászon, festék, modell stb.). Nem túlságosan nagy feladat ez festőnek, akinek még az „életművét” is meg kellene festenie?

Az alacsony tiszteletdíj okozza-e az inflációt? Vagy éppen fordítva: az alacsony színvonal oka-e a mérsékelt honoráriumoknak? – A kérdésekre nem lehet egyértelműen választ adni, mert az alacsony tiszteletdíj akadálya a magasabb követelményeknek, az alacsony színvonal pedig a tisztességes tiszteletdíjaknak. A helyzetre jellemző, hogy a zsűri elnöke maga is festőművész, aki rendszeresen ad be képeket a heti zsűrire. Sőt az említett szövetségi jelentés adatai szerint ő kapja a legmagasabb átlagtiszteletdíjat.

Egry József írta Fónagy Bélának, a Belvedere kiállítási intézmény igazgatójának, 1924 februárjában: „Kedves Béla, véve soraid, örülök, hogy képem Kállaihoz kerül. Amit neki is megírtam már. Csak azt nem értem, hogy miért írsz 28 dollárról, amikor ő nekem 35 dollárt írt. Úgy látom, 7 dollárt százalékkép levontok. K. Béla, ezt igazán soknak találom.”

            A Képcsarnok – ma – háromszor annyit von le a képek árából. Olyan nagy a különbség vételár és eladási ár között. A művésznek járó tiszteletdíjat – azt a bizonyos átlag 1160 forintot – az úgynevezett „árazó zsűri” határozza meg. A maximális tiszteletdíj 3500 forint lehet, a minimális 900 forint. A legjobb képek – valóban a legjobbak – „kiemelt” – 1500 forintot meghaladó honoráriumot kapnak. A „rendes” tiszteletdíjhoz 105%-ot, a „kiemelt” honoráriumokhoz 70%-ot hozzáadva kapjuk meg a képek eladási árait. Amiért a festő 1000 forintot kap, azért a vásárló 2050 forintot fizet. (Csak zárójelben egy összehasonlítás: ha a Bizományi Áruház forgalmazná az élő művészek munkáit, a 2200 forintért eladott festmény után a művész 1900 forintot kapna.)

Jogos tehát a kérdés: mi az oka az eladási ár és a tiszteletdíj közötti óriási különbségnek? Mondhatnánk például: a kereslet és a kínálat aránytalansága, az az objektív körülmény, hogy sok a kép és kevés a vásárló. A Képcsarnok azonban sikeres üzleti vállalkozás. A festmények túlnyomó többségét eladják. Igaz, nem egykönnyen. Főképp pedig nem a jól jövedelmező üzletekben, hanem a magas rezsivel dolgozó ügynökök vidéki körútjain, messzi falvakban, egyenként, részletre. Kérdés most már, hogy a képek alacsony színvonala miatt költséges-e az eladás, vagy a költséges eladás miatt alacsony a tiszteletdíj? Ha ugyanis a festmény ára reális, vagyis kifejezi a mű értékét – a tiszteletdíj kevés; ha viszont a tiszteletdíjat tekintjük reálisnak, az ár nagyon magas. A következmény mindenképpen: infláció.

Az infláció egyik formája: az átlagos festmények eszmei értéke nem éri el az 1160 forintos tiszteletdíj vásárlóértékét sem. Néhány óra alatt „feldobott” képek kerülnek a zsűri elé. Nem mentheti a festők felületességét és felelőtlenségét az sem, hogy a Képcsarnok csak 1160 forintot tud fizetni a jó műért is, azért, amit a Képző- és Iparművészeti lektorátus kiállítási zsűrije 5000-7000 forintra taksál.

Az infláció másik formája: az átlagosnál jobb (a heti zsűrin kívül zsűrizett) képek ára indokolatlanul magasra szökik. A nemrég nyílt Csontváry Terem első bemutatóján például csupa egy négyzetméteres nagyságú festmény szerepelt horribilis áron (13 440, 16 800, 20 430, 26 800 forint). Jellemző, hogy egy méltán rangos festő képéért a Csontváry Teremben 25 450 forintot kértek, a Bizományi Áruház Szent István körúti üzletében ugyanakkor 2000 forintot.

Könnyű lenne a kritikus dolga, ha a rosszabbnál rosszabb festmények egytől egyig a raktárakba kerülnének. De a kérdés sajnos nem ilyen egyszerű. Tudniillik a képek végül is gazdára találnak, hiába rosszak és drágák, hiába gondolják még a tájékozott szakemberek is, hogy senkinek nem kellenek. Éppen ezért jobban oda kellene figyelni arra, hogy a mai gyakorlat következtében milyen komoly károk keletkezhetnek a művészi alkotómunkában, illetve a társadalom szélesebb rétegeinek esztétikai formálásában. A Képcsarnok évi tízmillió forint tiszteletdíjat fizet ki a festőknek. A pénzt nem maga teremti elő, hanem a társadalomtól kapja, azoktól a tízezrektől, akik húszmilliós tiszta bevételhez juttatják. Ha tehát a zsűri szerepét helyesen akarjuk megítélni, a tulajdonképpeni mecénás – a közvélemény – szemszögéből kell a jelenségeket szemlélni. Innen ítélve pedig nem találunk mentséget. A nagy kereslet nem azt bizonyítja, hogy az embereket a rossz képek érdeklik, hanem azt, hogy igénylik a kultúrát és áldozatokra is hajlandók érte. Mikor tanuljuk meg a kultúra látszata helyett értékes művészettel szolgálni őket?

Kritika 1972/6.