A nyílt levél indítékáról szó esik magában a cikkben. Kiegészítésképp annyit fűznék hozzá, hogy a szóban forgó Makovecz-interjú a Kapu 1989. szeptemberi számában, erre írt válaszunk pedig novemberben jelent meg. Magyarázatképp egy valamivel egészíteném ki a benne foglaltakat. Nem utólagos mentegetődzésről volt és van szó. Annak, hogy a szerzők elképzelésére annak idején nemet mondtunk, kizárólag technikai indokai és abból következő pénzügyi korlátai voltak. Néhai főnököm, aki a Corvina Kiadó irodalmi vezetőként a verdiktet meghozta, a nyolcvanas évek derekán annak a politikai tábornak az értelmiségi holdudvarával rokonszenvezett, amelynek Makovecz Imre volt egyik prominens személyisége. Hasonlót mondhatok Rubovszky Évával kapcsolatban is, akit a cikkem apropójául szolgáló könyv előszava ugyancsak méltánytalanul igaztalan jelzőkkel illet, minthogy az Artunion főszerkesztőjeként szintén nem rendelkezett a kéziratnak a szerzők szándékai szerinti megjelentetéséhez szükséges anyagi forrásokkal. Ezeket Makoveczék is csak a rendszerváltás után jelentősen átalakult gazdasági-kulturális környezetben tudták előteremteni.

 

A héttorony pavilon titka

Levélféle Makovecz Imrének az építészet demokráciájáról

Kedves Imre!

Nektek elégtétel lehet, nekem viszont megkönnyebbülés, hogy kitartástok nem volt hiábavaló, s Gerle Jánossal, valamint Kovács Attilával közös könyved, A századforduló magyar építészete néhány hete megjelent a Szépirodalmi Kiadó és a társkiadóként jegyzett Bonex osztrák-magyar építőipari kft. gondozásában.

1974-ben még kezdő szerkesztő voltam (egy évvel azelőtt kerültem a Corvinához), amikor Te, akit akkor már legenda övezett (a korabeli „modern” építészetet megkérdőjelező elképzeléseid jóvoltából), felhívtál telefonon. Arra kértél, látogassalak meg, szeretnél velem valamit megbeszélni. Az apropót egy tanulmányom szolgáltatta, amely a magyar századforduló iparművészetéről – eredményeiről és torzóban maradt kezdeményezéseiről – szólt. Ennek kapcsán vetetted fel, úgy is mint szimpatizánsnak, a korabeli magyar építészet bemutatásának szükségességét egy képes és publikus műfajú kötetben.

Egyetértőleg bólintottam, s hamarosan szerződtünk veletek. Hogy mi történ t ezek után, hogy miért nem lett kéziratotokból könyv akkor és a Corvina Kiadónál, azt másképpen látjátok Ti, és más kép él az én emlékezetemben. Te, Imre, ez ügyben olyan indulatosan nyilatkoztál, mintha nem is velem szövetségben, hanem az én ellenkezésem dacára készült volna a kézirat. S bár nyilvánosan válaszoltam az interjúra – volt főnökömmel együtt megírtuk, hogy azért hiúsult meg a kiadvány, mert a terjedelemre vonatkozó nagyvonalú ajánlatunkat elutasítottátok –, Ti válasz nélkül hagytátok a választ, sőt most a könyv előszavában újra csak ellenséges fantomot karikíroztok belőlünk.

A publicisztika íratlan törvényei értelmében tehát erről a könyvről – nekem – hallgatni illik. Nincs hitelem, bármit mondok is, elfogult vagyok vagy lehetek. Csakhogy… fáj. S nemcsak az, hogy éppen belém – éppen egy olyan emberbe martok, aki a közös munka minden velejáró vitája ellenére mindvégig a könyv híve maradt. Ez végtére is magánügy és magánsérelem, nem tartozik a nyilvánosságra. Indulatotokat, főleg ha folytatjátok, más is megszenvedi, ez pedig a tárgy, a magyar építészet. Örülök, hogy erről a sérelemről ma már öncenzúra nélkül beszélhetek; nem kell negatív konzekvenciáktól tartanom: a tíz éve még majdhogynem üldözött Makovecz Imre ma olyan feltétlen tekintély, hogy az kockáztat többet, aki bírálja, s nem az, aki hódol neki.

A mű azért okozott nagy gondot a Corvina Kiadónak (s minden valószínűség szerint mindazoknak, akikre ugyancsak rosszallóan hivatkozik az előszó), mert rendkívüli terjedelmű. A könyvre rápillantva ezt azonnal megállapíthatja az olvasó. Nem udvarlás tehát, ha azt mondom, elképesztő mennyiségű adatot publikál képben és szövegben. Méghozzá egy rendkívül szűk periódusra, az 1896 és 1914 közötti alig két évtizedre korlátozva a figyelmét. Százhetvenvalahány építészről közöl portrét olyan részletességgel (életrajzi adataik, oeuvre-jük, a róluk szóló irodalom lehetőség szerint teljes felsorolásával), amilyenre még a lexikonok is csak ritkán vállalkoznak; holott azokat nem három ember, hanem hadseregnyi munkatárs készíti, ráadásul főfoglalkozású filosz, s évtizedek munkájával, vagy nem a nálunk még szokásos kézműves módszerekkel, hanem számítógépes rendszerekkel. Szóval, le a kalappal Makovecz Imre és két kollégája előtt; s a szorgalmuk mellett adózzunk tisztességüknek is: maguk hívják fel az olvasó figyelmét a hiányokra, kérik, írják meg esetleges korrekcióikat.

De valóban lexikon ez a könyv? Belelapozásra, átpörgetésre annak látszik: százhetven ív a Dohány utcai fürdőt építő Ágoston (Adler) Emiltől az állatkertből ismerős Zrumeczky Dezsőig. S a nevek mögött biográfia, bibliográfia, sőt cikkek – tőlük meg róluk.

Ez utóbbiak már rést ütnek e lexikonon. Terjedelmi aránytalanságokat is okozva. Másrészt kézikönyvhöz méltatlan műfajtalanságot, azáltal, hogy egymás mellé kerül a tervpályázat szakszerű elemzése és a tűzoltó-laktanya-avatásra írott alkalmi versezet.

Nem professzori pulpitusról nézve (nincs ilyenem) bosszantóak ezek a – stílszerűen szólva – eklektikus megoldások. Lexikont nem olvas végig az ember; ez a könyv azonban egy sor olyan írást tartalmaz, amelyeket érdemes is, élvezetes is elolvasnunk. Csak éppen meg kell őket találnunk, mert el vannak rejtve az egyes szócikkekben. Ha rajtam állt volna, kiemelem őket a könyv elejére, mert a kor nagy (építészeti) kérdéseiről szólnak: a magyar formanyelvről, az építészet nemzeti jellegéről, a hagyományokról, a modern technika kihívásáról, konkrétan a vasbetonról, a városépítészetről. Csupa olyasmiről, aminek feldolgozása naggyá tette annak idején a magyar építészetet, és amire változatlanul keressük a választ. (Ha volt közöttünk érdemi vita, akkor az, hogy azt javasoltam: hangsúlyozzuk és gazdagon dokumentáljuk ezeket a polémiákat.)

Elfogultak a szerzők? Igen, és ezt a legjobb értelemben mondom. Ez a könyv nem szaktudományos munka; különben nem közölhetne a szecessziós Vágó József illusztrálására egy 1943-as, ráadásul a szerkezet fontosságát hangsúlyozó levelet, ás nem hozna annyi szubjektív vallomást: nekrológot, emlékezést. Koncepcionálisan pedig ez a mű vonzó-érdekes katalógusa egy képzeletbeli kiállításnak, amely a címre rácáfolva nem is a századforduló építészetét mutatja be, hanem annak csupán legprogresszívabb áramlatát. S ezt, a szecessziót is úgy, hogy benne a népi-magyaros irányzat értékeire esik a hangsúly.

Nem nehéz e koncepció mögött Makovecz Imre, az építész szellemi inspirációját sejtenünk. Számára, kollégáival együtt, az úgynevezett modernizmus ellenében a könyvükben bemutatott építészet jelentett eszméltető revelációt, formagazdagságával, intellektuális érzékenységével, szellemi értékeivel. Ugyanezért veszi kezébe a kötetet, gyönyörködik fényképeiben az érdeklődő olvasó.

Önmagában tehát nem zavarna, hogy a könyv elvágja a valóságos szellemi folyamatokat azzal, hogy az eklektikát és a historizmust teljesen, a premodern törekvéseket részben kimetszi a szecesszió mellől, az alkotók életpályájáról pedig egészében amputálja ezeket az előzményeket, illetve a folytatást. (A módszer elsősorban azok sínylik meg, akiknek pályáján csupán egy rövid korszak volt a szecesszió: ilyen például a két háború között már klasszicizáló Rerrich Béla vagy a modernizmus felvállaló Kozma Lajos.) Mert ez a könyv Makovecznek és körének előzménykeresése, ha tetszik, őskutatása a századforduló magyar kultúrájában. Elképesztő mennyiségű információjáért – vitára ingerlő összeállítási szempontjain túl – mindannyian csak hálásak lehetünk.

Már annak idején is elképedtem, amikor megláttam Gerle János lakásán a könyvhöz készült fényképek egymásra tornyozott roppant halmazát. Nem is csak hit, megszállottság kell – kellett – ekkora anyag összegyűjtéséhez. Hiszen volt ugyan szerződésük, mégis, nem árt, ha emlékezetünkbe idézzük: ez a gyűjtőmunka merőben más világban folyt, mint amiben ma élünk. A hetvenes évek második felében már nyilvánvalóvá vált, hogy a funkcionalizmusból iskola lett, megkövült és elsekélyesedett. De az ortodox funkcionalizmus képviselői, mindenekelőtt sajnos az öregedő Major Máté, olyan helyzetet teremtettek, amelyben majdhogynem vesszőfutás volt az élete minden ellene lázadó, az újdonságra fogékony tehetségnek. Makovecz Imrének, a Csete György körül csoportosuló pécsieknek, és még a posztmodern híveinek is.

Azzal, hogy az építészetben is végbe kell mennie a nemzedékváltásnak, történész lévén, tisztában voltam. (Majornak, a nagy műveltségű akadémikusnak is tudnia kellett, csakhogy ő építészként kezdte a pályáját a „modernek” táborában, ezért nem tudott felülkerekedni személyes vonzalmain.) Kritikusi munkálkodásommal nem kívánok előhozakodni; bárki utánanézhet írásaimnak az Élet és Irodalomban. Azt viszont, ha már a könyvkiadás a téma, el kell mondanom: tartalmi okokból nem Makovecz könyvét adtuk vissza, hanem Major Máté kéziratára mondtunk kategorikus nemet. Nem volt könnyű ezt megcselekednünk: azt is nehezen tolerálta, hogy az 1945 utáni építészeti vitákat közreadó dokumentumkötet társszerkesztőjéül Osskó Judit személyében egy fiatal kollégát kértünk fel, aki az ő merev szemléletén ugyancsak lazítani próbált. Nem olyan dolgok ezek, amelyekkel büszkélkedni kellene, csupán azt igyekszem érzékeltetni, hogy a személyes ízlést maximálisan tisztelem – sőt megkövetelem – a műben, legyen az könyv vagy épület, de elutasítom akkor, ha egyeduralkodó közfelfogásként, esztétikai értéket-értékelést korlátozó normaként kíván érvényesülni.

Kedves Imre, azért írom ezt a mindnyájunknak szóló levelet, mert napjainkban újabb norma van kialakulóban. Csakhogy most az ízlés pápája nem Major Máté, hanem – úgy találom – Te volnál. Jogos a sikered, nemzetközi híred is tanúsítja nem mindennapi tehetségedet. Megérdemelted az elismeréseket, amiket mostanában kaptál; annak is örülök, hogy könyved kiadására sikerült pénzt szereznetek, mindannyian gazdagabbak lettünk vele. Éppen ezért szurkoltam, hogy ellenállja a kísértésnek; azt követően, hogy a kormányzat illetékesei elvetették a sevillai világkiállítás magyar pavilonjának megtervezésére hirdetett pályázat nyertes munkáját, és a Te nevedet kezdték suttogni a városban. Gondoltam: úgy tisztességes, hogy ha nem indultál a pályázaton, nem fogadod el a közvetlen megbízást sem. Csalódtam… S nem elsősorban azért, mert végül is elvállaltad a munkát, és megtervezted a pavilont: hasonló eset történt Németországban is. Az szomorított el, ahogyan megindokoltad a döntésedet. Hogy tudniillik erre a feladatra Te volnál a legalkalmasabb, az egyedül hivatott. Ezért féltelek, sőt félek. Nem született még olyan nagyság, akinek ne volna szüksége a magabiztosság, a képességeibe vetett hit mellett önkonktrollra. S lám: terved a hét toronnyal mintha nem is a Kós Károly-i fészekmeleg Varjú-vár, hanem a könyvetekben elutasított Vajdahunyad vára büszkélkedő historizmusának szellemiségét sugallná.

De abbahagyom a kritikát. Tévedhetek munkád megítélésében, hiszem mindeddig csupán egy skiccet volt alkalmunk látni. Különben sem az erényeidre és a hibáidra, hanem inkább a felelősségedre intenélek. Neked ma akkora tekintélyed van a közvéleményben, mint soha még magyar építésznek. Ez nagy lehetőség. De tudnod kell: csupán egyetlen irányzat – természetesen kiemelkedő – képviselője vagy. Melletted más iskolák, más stílusok, más irányzatok is léteznek, vagy legalábbis szeretnének érvényesülni. Az intézmények, a hivatalok, az akadémiák (saját bőrödön érezhetted) hajlamosak arra, hogy kiválasszák azt az egyet, amelyiknek politikai ázsiója vagy népszerűsége nagy. A többit pedig nem létezőnek tekintik. Kérlek, ne adj tápot ezeknek a törekvéseknek, segíts abban, hogy rontsa tovább az ország képét a régi ízlésdiktatúra helyébe lépő új, amely történetesen a Te munkásságodra hivatkozik. Hogy ha könyvetekből nem tanulni fogunk, hanem példáit másolgatjuk, akkor ugyanis megmosolyogtató rezervátumot építünk Európa kellős közepén. Már ennyi is elég, hogy abbahagyjuk (egymás ellen) az acsarkodást, és megkezdjük a vitát. Tisztelő vitapartnered: Vadas József

Népszabadság, 1991