Almási Miklós

Rejtőzködő és mindennapi

Csak azt tudnám, mitől fog el vala­mi rossz érzés, amikor képeslapok­ban, albumokban egymás mellett látom a közelmúlt tárgykultúrájá­nak darabjait? Talán azért, mert éves lomtalanítások idején ilyen harmincas meg ötvenes évekbeli csőbútordaraboktól, kagylófotelek­től, rémes lámpaernyőktől nem le­het a járdán közlekedni: nem bí­rom nézni, hogy így végezték az egykor oly sokra tartott „modern” darabok. Szóval lehet, hogy innen a szkepszis a tömeggyártott iparmű­vészettel szemben. Vadas József könyve kimentett az előítéletem­ből: elemzése nem ezekkel foglal­kozik: éppen ellenkezőleg, a divatot túlélt, időtlenbe emelkedett műda­rabokkal, egy művészeti ág remeke­inek születésével, virágzásával, át­alakulásával. Ráadásul kritikai szemmel bemérve azt a száz évet, amire a könyv címe is céloz. így kap a fejére például az induláskor, a Millennium-kor egyes főúri palo­táinak zsufi társalgója, ízléstelen bútor- és szőnyegraktára. Merthogy pénz volt, meg mutogatni vágyás, amiből azonban – néhány jeles ki­vételtől eltekintve, lásd: Andrássy Ferenc palotája – csicsa lett. Nem is az a rémes, hogy a nagy pénz (meg rang) a kiegyezés utáni felpörgés­ben ízlésben, kultúrában nem bírta a tempót, hanem az, hogy tárgykul­túránk átlaga mind a mai napig vonzódik ehhez a csicsához – ha a tévé benéz egy-egy újgazdag nappa­lijába, azonnal a csatornaváltó után kell kapkodni, mert nagy az ízlésfertőzés veszélye.

Mondom, a könyv nem ezt a tárgyvilágot mutatja be, hanem egy művészet születését, alakulását, transzformációját kíséri nyomon, fantasztikus dokumentációval, tu­dományos apparátussal. És hogy a főúri nagyzolás módijával szemben (olykor: abból) hogyan született meg a művészi tárgykultúra. Ne­kem ebből elsőre – igaz, a startvo­naltól kissé távolabb – a Zeneakadé­mia előcsarnoka (Körösfői-Kriesch faldíszeivel) ugrik be a könyvből: időtlen és ma is megszólalni képes tér. Vadas kiemeli, hogy az iparmű­vészet akkor született, mikor egy- egy használati tárgy az életet élhe­tőbbé tevő környezetet tudott te­remteni, mikor tárgyat, látványt, teret és ábrázolatot tudott egységbe foglalni. Képzelem, mekkora bátor­ság kellett a Zeneakadémia létre­hozóinak, hogy terveiket át tudják verni a zsűrik, szponzorok, hatósá­gok bornírtságán.

Vadas könyve a teljes műfaj törté­net, majdnem lexikon. Ténybeli, kritikai alaposságát csak csodálni tudom, ám a nevek tengerében el­veszek. Ezért csak néhány fókusz­pontot emelek ki a sztoriból.

Például azt, ahogyan a századfor­duló átlagából egyszer csak kiugrik egy zseni. Megjelenik Rippl-Rónai, igen, a festő, amint tárgyakat készít, díszít – és mindennel szembemegy, ami addig szent volt: gyönyörűség. Mondjuk nem minden támogatás
nélkül: hiszen mögötte volt Zsolnay manufaktúra, aminek a vezetése el- fogadta-biztatta Rippl-Rónai cap- ricejait.

A másik fókuszpont a formater­vezés, illetve a design születése. Eredetileg lázadás volt a gyári tö­meggyártás egyhangúsága, élhetet­lensége ellen. Vadas nagyszerűen mutatja ki, hogy a gyári sorozatter­melés és az egyedileg tervezett iparművész először szembement egymással, aztán szép lassan egy­másra talált, például a Thonet-szé- kek átvétele-születése idején: a haj­lított bútor gyártása gyorsan ter­jedt, tökéletesen betaláltak a meg­célzott piaci szegmensbe, kávéház, kispénzű alsó középosztály, rendez­vények világába. Darabjait ma is csodálom, például Köveskálon, ahol az étterem tucatnyi tonettet kínál a nagyérdemű ebédjéhez. Vagy nézem a Lingel cég elemen­ként egymásra építhető bútorait (könyvszekrényeit), amelyek meg­előzték a „Baukasten”-rendszert. Amiben nekem az a felfedezés, hogy nem a Bauhaus hozta be a di­zájn csodáit, gyökerei mélyebbre nyúlnak a magyar – és európai – művészet múltjába.

Kis kitérő következik: mert, hogy a design esztétikai (filozófiai) szempontból önmagában is izgal­mas képlet.ildeálja nem az „érdek nélküli szépség”, nem is a puszta látvány, még csak nem is a „mű előtti elidőzés”, ami a hegeli foga­lomtárban a képzőművészetek kö­vetelménye. Nem, a dizájn, a meg­ragadás, a tapintás, a benne levés, a vele élés érzéki kontaktusára épít, és csak ezen keresztül akar „tetszeni”. Egy dizájncsészét vagy sebességváltót jó kézbe venni, egy Saabba jó beleülni – vagyis a lát­ványt és az aktust egyben élvezed. Amit látsz – ha egy ilyen tárgy eléd kerül -, az semmi ahhoz képest, amit a kezeddel-testeddel érzel. (Mondjuk, ha a francia TGV-n – há­romszáz kilométeres sebesség fe­lett – utazol, az nem fotel-élmény, meg vagy ragadva,, és te is megra­gadod a „vasat”.) Ám közben a vo­nat kialakítása – áramvonal, kúszó kígyótest is lebilincsel – együtt az egész. A dizájn testi történés. A tes­ted „lát”, érzékel, csodál, elvisel. Ez az érzéki kontakt-igény akkor is ér­vényes, ha a dizájntárgy csak kiál­lítási darab: az elképzelt – szinte rád szuggerált – „markolászás” vé­gigfut rajtad. Ha ez nincs, nem jó a dizájn.

Izgalmas fejezet az ipari esztéti­ka megjelenése, induláskor persze a vasúttal, földalattival, villamosí­tással. Vadas^ a millenniumi föld­alattiról – MÁVAG, Schlick vasön­töde, valamint a berlini Heinrich Schwieger összeműködése eredmé­nyeképp született világelsőről – ezt írja: „Ez már ipari esztétika, ame­lyet egy világ választ el az állomá­sok Zsolnay csempékkel burkolt szecessziós enteriőrjeitől, még in­kább a ma már csak archív fotókon szemlélhető cirádás pavilonoktól a lejáratok fölött.” És valóban a ké- regvasúton rohangászó, kocka ala­kú, ívelt és szögletes elemekkel dol­gozó gép hihetetlen forradalmat je­lentett. Forradalmat, mely máig tart. (S szerintem ma már – igaz, nem az eredeti kocsikkal – együtt kínál élményt szerelvény és állo­máskerámia: nosztalgia, ha úgy tetszik.)

Az iparművészet eme friss ága (mármint a dizájn) nemcsak eszté­tikum és az élet megszépítése okán bújt elő. Kemény gazdasági kényszer is tolta-segítette. Nagyjából tíz éve, mikor a francia autógyártás kiesett az élbolyból, a menedzserek rájöttek, hogy az autóban nemcsak az a fontos, hogy biztonsággal vi­gye A-ból B-be utasát, hanem az is kell, hogy az elemek vonzó, kézhez, szemhez simuló szépsége megra­gadja a vásárlót: dizájn nélkül elad­hatatlanok a kocsik. Nos, ez a for­matervezés indult meg, a könyv ta­nulsága szerint Európában egyik elsőként: Zsolnay porcelánszigete­lőket gyártott, Moholy-Nagy tár­gyakat konstruált. Egy másik di­menzióban meghökkentett egy zse­niális találmány adata: már a ti­zenkilencedik század közepe táján megjelent a nyomdászatot forra­dalmasító rotációs gépsor, valamint a linotype rendszer (sorokat szedni képes nyomdagép). Csak azért em­lítem ezt a technológiai hátteret, mert ennek alapján írhatta Fülep Lajos a Kner nyomdászainak, hogy hagyják a francba a címlapok a ci- rádás díszítését: „Amelyik nyom­dász csak betűvel nem tud szép könyvet csinálni, úgyse lesz nyom­dász soha.” Vagyis: az ipari esztéti­ka és dizájn masszív technológiai fejlődésre visszanyúlva tudott já­tékba kezdeni a formákkal, sze- met-életérzést feldobó megoldások­kal. Itt: a tipográfia forradalmával, a betűmetszéssel és annak kézi és gép variációival.

Most nagyot ugrok a történet­ben, átlapozom az avantgárd és modernizmus tárgykultúráját – Ár­pád sínautótól enteriőrökön át konyhai cuccokig -, bár a kötet képanyagából jó néhány megoldás maradt emlékezetes. (Ferenczy No­émi faliszőnyege, Bortnyik Sándor Modiano cigarettapapír-reklámja. És, persze, Kassák, mint plakátter­vező, mint a technika és művészet
szövetségének szóvivője. „Egyik el­ső munkája történetesen az Uj mű­vészek könyvének metaforikus cím­lapja. Rajta a szemafor mint mű­szaki objektum már önmagában is jelzi azt, amit a könyv kíván tuda­tosítani az olvasóban, hogy a benne közölt új művészek új vágányra te­relték a művészetet”. Hogy könyv­tervei „hatni akartak”, használati tárgyként akartak funkcionálni, ahhoz fel kellett tűnniük, másnak kellett lenniük, mint amit a kor adott kézről kézre. Avantgárdja mé­lyen benne gyökeredzik a technika korabeli istenítésében, a konstruk­tivizmusban, és a gagyi megvetésé­ben. Polifon művész volt, író, költő, festő, grafikus, és főképp zsarnoki szervező, egyik centruma lehetett a kor kulturális ellenállásának. Mo- holy-Nagy is tőle startolt – az imént említett könyvet Kassákkal közö­sen hozták össze -, s lett a Bauhaus mozgalom/iskola nemzetközi nagy­sága.

Mondom, ugrok egy jó nagyot, nem szemlézem a kötet ötvenes évek darabjait gondosan regisztrá­ló listáit. Mára lepusztultak, a fen­tebb említett lomtalanítások felho­zatalában cincálják szét a darabja­it. Jóllehe, otthon is volt e „stílből” néhány (Panni fal…), meg az egy­kori házibulik ambience-jeire is emlékszem, ki melyik kredencnél csókolózott. Barbár vagyok ezzel az ugrálással: a könyv a történelem szépségét és kegyetlenségét mutat­ja be, én meg azzal vacakolok, hogy mi tetszett, meg hogy mi volt nyá­las szocreál, s mi volt álca, vagyis a kitörés álruhája a szovjet minta ketrecéből.

A nyomás alól, ami a festészetet és főképp a köztéri szobrászatot érintette, nehéz volt szabadulni. Ezért izgalmas, hogy Vadas az ipar­
művészet egy részét mint egérutat fogja fel: a kitörés lehetőségét e stí­lusdiktatúrából. A dekoráció feltá­masztása című fejezet mutat példá­kat e titkos folyosóból (Gádor Ist­ván munkásszálló-épületkerámiája vagy a „szocmodernnek” is neve­zett Garányi József reliefje – debre­ceni egyetem – vagy Schrammel Imre épületkerámiái – igaz, már a hatvanas években vagyunk…) De itt, az egérutak között szerepel a plakátművészet, sőt én idesorol­nám a lemezborítók szubkulturális világát is. (A könyvben Kemény György egyik korai LGT-lemezborí- tója az illusztráció.) A dizájn újabb virágzása is idetartozik: a teás-ká­vés készletek, bútorszövetek és szövetfestmények lazán becsem­pészték a tiltott irányzatokat. Mű­vészi menekülési lehetőségnek ne­veztem az imént e törekvéseket, és tény, hogy a rendszer csak félszem­mel figyelte e munkákat. Csakhogy ez azt is jelentette, hogy egy idő után hagyták is pusztulni darabja­it. Az utcánkban van egy óvoda, új­korában Schrammel Imre készített a homlokzatára méretes kerámia­struktúrát. Aztán jött a sortatar, nem sokat vacakoltak, leverték a művet: nem volt a fókuszban.

Vadas ír a vas- és fémművességről is, amiből a fémmel dolgozó művé­szek egyik meghatározó alakjáról, Lehoczky Jánosról írottak ragadtak meg. Jó mestere volt (Bieber Károly­nál tanult), és korán megérintette Le Corbusier (és Szentendre) szelle­me, nem adta fel, a Gresham vaska­puit renoválta, aztán a Hilton térel­választóján át a Dunai Vasműnek készült alkotásaival rangot vívott ki magának, mindig harcban az anyag még rejtett lehetőségeivel és önma­gával. Amivel csak azt akarom érzé­keltetni, hogy ebben a szabadabb közegben sem volt egyszerű jeles­kedni. Ha egyszerű lenne, nem len­ne művészet. Szívem szerint többet olvastam volna az ékszeriparról, a papírral való művészkedésről, érem- formálásról, bár ez utóbbi már ha­tárterület, vagy teljesen a szobrászat domainje.

Feladom: nem tudom igazán be­mutatni Vadas József alapvető könyvét, olyan gazdag hosszmet­szeti képet ad a kezedbe. Mindent tud e szakmáról. Nachschlagwerk, mondanám, de jóval több annál. Egy művészeti ágat hozott ki a fél­homályból.

---

Vadas József: A magyar iparművészet törté­nete. A századfordulótól az ezredfordulóig. Budapest, 2014. Corvina Kiadó, 200 oldal, 5990 forint.