A Pécs Csoport paksi lakótelepe

A Kádár-korszak első felében meghatározó szerepet betöltő építészetkritikust nem termelt ki magából a szakma. Nyilvános purparlék persze voltak: a családi házas építkezés kapcsán a faluképről,[1] a Zalotay Elemér-féle szalagház apropóján a tömegépítészet jövőjéről,[2] az iparvárosok (akár Dunaújváros ötvenes évekbeli,[3] akár Salgótarján új városközpontjának) urbanisztikai arculatáról.[4] De ezek résztvevői vezető építészek, illetve akadémiai státusú teoretikusok[5] – némely közgondolkodásra fogékony outsider (esztéta, irodalmár[6]) társaságában.

 A hetvenes évtized legnagyobb visszhangot keltő polémiája – az úgynevezett tulipán-vita – sem képez a fentiek alól kivételt. Az építész Major Máté[7] robbantotta ki Nagypanel és tulipán című írásával, amely az Élet és Irodalom 1975. szeptember 27-ei számában jelent meg. A paksi atomerőmű építőinek/dolgozóinak szánt lakótelep házainak díszítése ellen emelt szót. Az akkor vitathatatlan tekintélynek számító akadémikus bírálata egyszeri felhorkanás lehetett volna, ha a költőfejedelemnek számító Nagy László[8] a hetilap következő számában nem kel a paksi házak kapcsán megkritizált fiatal építészek népművészeti indítékú és ezért számára különösen  figyelemreméltó szellemi produkciójának védelmére – egy hasonlóan indulatos válaszcikkben, amelyet aztán tizenhét további hozzászólás követett.  A szerzők között azonban par excellence, azaz könnyű fegyverzetű építészetkritikussal itt sem találkozunk; többségében gyakorló építészek és elméleti szakemberek[9] fejtették ki álláspontjukat, utóbb a Magyar Építőművészet későbbi számaiban[10] tovább gyűrűző eszmecsere során is.

Hogyan – miért – is lettek volna építészetkritikusok? A hatvanas évtizedben és még a hetvenes évek első felében is volumenében jelentős építőművészeti tevékenység híján csak ritkán volt miről véleményt formálni. Mind a szakma, mind a közönség összességében negatív véleményében a semmitmondóan egykaptafára emelt falusi és kertvárosi kockaházak, a nagyobb településeken pedig az esztétikailag még inkább riasztó lakótelepi építkezés számban és látványban egyaránt döntő súlya játszott meghatározó szerepet. Ennek fő oka az volt, hogy az ’56 után kiépülő rendszer nyomasztó lakásviszonyokat örökölt a megelőző korszakokból. Politikai konszolidációja – társadalmi bázisának megerősítése – céljából egyik legfontosabb feladatának e kritikus helyzet belátható időn belül is érzékelhető változásokkal biztató javítását, illetve felszámolását tekintette. Ezért kapott hangsúlyt az állami lakásépítés felgyorsítása, létesültek az első kísérleti lakótelepek, amelyek közül az 1960 táján megvalósult óbudai kolónia tudományos feldolgozása a Budapesti Történeti Múzeum jóvoltából a közelmúltban már megkezdődött.[11]

A kertvárosias együttes első épületei annak idején egyöntető közönségsikert arattak. Miközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy ezek hagyományos technológiájával az 1961-ben meghirdetett 15 éves lakásépítési program – az egymillió lakás – megvalósítása nem reális. Az Építésügyi Minisztérium már 1961-ben a Szovjetunióban rendszeresített nagypaneles építési rendszer és bevezetése mellett érvelt – nem annyira olcsósága, mint inkább az építési időt felére csökkentő hatékonysága miatt.[12] A szavakat pedig tett követte; a következő évben meg is vásárolták az ehhez kapcsolódó technológiát. Így amikor a paksi atomerőmű[13] létesítése miatt szükségessé vált lakótelep létesítéséről az 1971-es Országos Településhálózat-Fejlesztési Koncepció alapján határoztak, kivitelezésében egyedül és magától értetődően kizárólag a házgyári technológia jöhetett szóba.

A negyed tervezése – Vinkovits István vezetésével – még a VATI-ban (Városépítési Tudományos és Tervező Intézet) kezdődött.  Az Építési és Városfejlesztési Minisztérium döntése nyomán – alighanem  a gazdaságirányítási reform decentralizációs törekvésének köszönhetően – került a folytatás Baranyába, a Pécsi Tervező Vállalathoz, konkrétan az 1972-től annak filiáléjaként tevékenykedő Ifjúsági Irodához. Músz (legjobb esetben is csak műszaki, mérnöki) munka volt az ilyen: nem kívánt kreativitást; aki csak tehette, menekült tőle. Ráadásul a határidő is sürgetett, mivel Pakson időközben megkezdődött az építkezés előkészítése. Az ezerötszáz lakásos telep sematikus feladatnak látszott, „senkinek nem kellett a munka a PÉCSITERV”-nél – nyilatkozta róla[14] utóbb Csete György[15], aki azonban kis csapatával úgy vélte: komoly tervezések híján olyan lehetőséghez jutottak, amelyet kár volna elszalasztani. Végre megmutathatják a jövő építészetéről közösen vallott és akkor már javában formálódó, radikálisan újszerű elképzelésüket.

Aki ismerte, megerősítheti a tapasztalatomat: Csete megszállott ember volt, tanítványait magához kötő, szinte mágikus vonzerővel és elképzeléseinek megvalósításában lehetetlent nem ismerő tetterővel. Szentesen született, a debreceni Református Kollégiumban érettségizett, innen került 1956-ban a Műegyetemre, ahol 1961-ben végzett. Tanáraiként a bauhausi (magyarán a funkcionalista) építészet hívei formálták (némiképp egyoldalúan) szemléletét, noha végzősként már felfigyelt az 1958-as brüsszeli világkiállítás Reima Pietilä tervezte finn pavilonjára. Ennek organikusan szabad (a kézműves kultúra örökségéhez is kötődő) formaképzése serkentően hatott az esztergomi múzeum számára készített diplomamunkájára. Ezt követően Országos Érc- és Ásványbányák Vállalatnál helyezkedett el, ahol zömmel ipari épületek (bányairodák, kőőrlő művek, silók) tervezése volt a feladata. 1966-ban azonban szakított a rutinmunkákkal: a vállalat Bánkra szánt üdülőjét – mintegy a hely szelleméhez igazodva – előreugró tetővel alakította ki, mert – ahogy fogalmazott – „felfedeztem magamnak a jellegzetes nógrádi építészetet.”[16] Nem egyszerűen a közeli Hollókő ragadta meg képzeletét; minthogy a vállalat alkalmazottjaként sokat utazott, ettől kezdve mind tudatosabbá, sőt tervszerűvé vált számára az ország akkor még sokak számára közömbös vagy legalábbis zárványnak tekinthető értékes falusi-népi építészeti örökségének tanulmányozása.

Közben 1964-től végre taníthat, a Lakóépülettervezési Tanszéken korrigál.[17] A népi kultúra iránti érdeklődésével –  kortárs építészeti asszimilációjának gondolatával – ekkor már nincs egyedül. Vele párhuzamosan a Középülettervezési Tanszéken tart foglalkozásokat a steineri teozófia jegyében indult Makovecz Imre is, akiben 1968-69 táján alakul ki már vállaltan organikus stílusa.[18] A jelekből[19] arra következtethetünk, hogy Csete esetében is nagyjából ekkor áll össze az a koherens világkép, amellyel életre szólóan megbabonázta Pesten tanítványul szegődött, Pécsett majd elkötelezett munkatárssá váló növendékeit. „Harmóniát kell teremteni az ember és a természet között”[20]   ̶     hirdette mind a népi kultúra emlékeire, mind Le Corbusier modulor-elméletére hivatkozva.

Kik voltak ezek az egyetemisták? A szűk magot Jankovics Tibor, Bachman Zoltán, Kistelegdi István alkotta. Csete velük készíti több pályázatának (Nemzeti Színház, Hévízi fürdő) terveit. De azután sem szakad meg közöttük a kapcsolat, hogy diplomájuk kézhezvételét követően 1968/69-ben mind a hárman Pécsre kerülnek.[21] Jankovics folyamatosan feljár a fővárosba konzultálni mesteréhez, ennek során vetődik fel Csete Pécsre szerződése. Azt a kívánságukat tolmácsolva, miszerint „szükségünk van valakire, aki szellemi irányt tud szabni a mindennapi tevékenységünknek.”[22] Amikor kiderül, hogy Mischl Róbert személyében egy régi ismerőse a BARANYATERV igazgatója, engedve az invitálásnak (s alighanem bizakodva elképzelései valóra váltásában) Csete úgy dönt: tíz év után munkahelyet vált. 1972-ben így jön létre az ugyancsak pécsi Dulánszky Jenő statikus, továbbá Blazsek Gyöngyvér, Deák László, Kovács Attila, Nyári József, Oltai Péter és Pálfi Miklósné csatlakozásával a Pécsi Ifjúsági Iroda Csete György vezette építészközössége,[23] amelynek – egy 1981-ben Magyarországra látogató angol építészettörténész, Jonathan Glancey[24] – utóbb az általuk is használt Pécs Csoport nevet adta.

A hatvanas-hetvenes években Pécs egyfajta virágzó sziget volt a magyar kultúrában.[25] Vidéki városként – kétszáz kilométerre távol a szellemi élet minden, csak kicsit is renitens megnyilvánulására érzékeny fővárostól – sajátos függetlenséggel rendelkezett és abból fakadó viszonylagos szabadságot élvezett. Szinte multikulturális központ volt: az irodalmi életben folyóirata, a Jelenkor (1958), a táncművészet területén a Pécsi Balett (1961), illetve a Ki mit tud?-on 1965-ben feltűnt Bóbita Bábegyüttes jóvoltából. Náluk is nagyobb hagyománnyal rendelkezett az ipar- és képzőművészet. Gondoljunk csak a Zsolnay-gyárra, meg arra, hogy a tízes-húszas évek fordulóján innen indult a Bauhausba egy sor fiatal alkotó (Molnár Farkastól Breuer Marcellig), itt született Victor Vasarely, a világháború óta itt élt Martyn Ferenc; olyan örökség volt ez, amelyre építve létesült, majd teljesedett ki az 1957-ben alapított Modern Magyar Képtár kortárs művészeti gyűjteménye Hárs Éva, illetve Romváry Ferenc munkálkodása nyomán. A művészeti gimnáziumban a zenei mellett 1958-ban képzőművészeti, három évvel később iparművészeti tagozat indult. S ami témánk szempontjából még jelentősebb: itt töltött be meghatározó szerepet Lantos Ferenc festőművész,[26] aki legtehetségesebb növendékeinek a Művelődési Házban 1960-tól szakkört is vezet. Tanítványai közé tartozott az 1968-tól Pécsi Műhelyként megszerveződő és a hetvenes évek elején már önállóan fellépő fiatal képzőművészek jó néhány tagja (Ficzek Ferenc, Halász Károly, Kismányoki István, Pinczehelyi Sándor) mellett az 1968-ban a Műegyetemről Pécsre visszatérő Bachman Zoltán is.

Lantos Ferenc az ötvenes elején szerzett rajztanári diplomát, majd a Képzőművészeti Főiskolán 1964-ben fejezte be tanulmányait, mesterének mindazonáltal Martyn Ferencet tartotta. A hatvanas évek derekán alakította ki elemi formák és színek rendszertani vizsgálatával a vizuális nyelv természetét kutató konstruktivista stílusát. A három T korában az újgeometria nonfiguratív, azaz tűrt művészetnek minősült, Lantosnak azonban – noha részt vett a szerveződő újavantgárd több bemutatóján is[27] – sikerült a maga számára érvényteleníteni a fenti kategóriába sorolást, minthogy kísérleteit pedagógiai célzatú vizuális módszertanként deklarálta. Miként az 1972-től Természet – látás – alkotás címen az egész országot (Tokajtól Szombathelyig) bejáró vándorkiállításának katalógusai mutatják: egyfelől a természeti formák mértani szerkezetének, másfelől a geometriai alakzatok variációs gazdagságának organizmusokat asszociáló érzékeltetésével az építészet számára is praktikus megfontolásokat nyújtó, vonzó szisztémát alkotott.

Csete György a vele készült interjúkban soha nem említi Lantos Ferenc nevét, de tudnia kellett a festő tevékenységéről és annak természetéről. Ha mástól nem, már korábban is, az egykori Lantos-tanítvány Bachman Zoltántól, akinek egyetemista munkájáról Csete elismerően – s talán nem kizárólag a tuskihúzó korrekt használatára célozva – jegyzi meg: „A legszebb rajzokat Bachman Zoli készítette.”[28] 1971-ben Pécsre érkezve pedig semmiképp nem kerülhette meg a város szellemi életében vezető szerepet betöltő művész személyét, aki nem mellesleg a PÉCSITERV munkatársa is volt. Lantos nem kizárólag didaktikai szempontból szorgalmazott összművészeti megoldásokat: saját épületdíszítő zománckompozícióival, továbbá a bonyhádi zománcművészeti alkotótelep (1968–1973) megszervezésével közvetlenül is szemléltette építészet és képzőművészet összetartozását. Ahogy egy korabeli interjúban fogalmazott: „Meg akarjuk keresni – elméleti és gyakorlati értelemben egyaránt – az építészet, képző- és iparművészet közötti összekötő szálakat.”[29]

Az Ifjúsági Iroda vezetőjeként Csete nem sok – mondhatni semmi – jelét nem mutatja első Pécsett készült munkájának, az orfűi Forrásház hatalmas gombára (többek szerint mákgubóra) emlékeztető összképében a Lantos-féle strukturális geometria hatását. Hamarosan azonban, alighanem a vállalt feladat természetéből fakadóan, változás következett be – nem a szemléletében persze, annál inkább a munkamódszerében. Erről tanúskodik az a katalógus, amelyet a Pécs Csoport 1973-ban, tehát a paksi munka kellős közepén készített és a Fészek Klubban rendezett kiállításuk alkalmából, a tevékenységükről beszámoló előadás illusztrációjaként jelentetett meg. Benne a szó szoros értelmében naturális elemek (amilyen egy mákgubó vagy virágkehely), illetve a természet formavilágában gyökerező tárgyak (legyen az búboskemence vagy nádfedeles kunyhó) árnyképét egyszerűsítette-redukálta olyan organikus piktogrammá, amelyet szembesíthetett a paneltömbök sablonos architektúrájával. Noha a szóban forgó katalógusban stilizált tulipánnal is találkozunk, a paksi épületeken látható motívumok konkrét virággal nem azonosíthatók, töredékességük folytán legfeljebb sziromforgácsnak tekinthetők. Hasonlót mondhatunk a panelházak leendő kontúrjairól is; a barokkos népművészeti faragásra vagy hímzésre visszavezethető babafigurát fokozatosan egyre elvontabb mértani alakzatra redukálta, majd részekre vágta, s elforgatva, illetve más töredékekkel kombinálva úgy rakta össze, hogy építészeti takarófalként használhassa őket. Így született az a 8 elem, illetve a belőle képezhető 32.768  variáció, amely nem pusztán gondolkodásmódjában mutat több mint közeli rokonságot a festő hasonló Lantos Ferenc strukturális rendszereivel, hanem – ettől aligha függetlenül – lüktető ritmusuk látványa szintén interferál a festő kompozícióival. Ahogy a megvalósult épület összképe is mutatja.

Akármennyire különböző eredetűek és jellegűek is tehát azok a motívumok, amelyek egyfelől Lantos kompozícióit, másrészt Csete épületeit éltetik, mögöttük az absztraháló és analitikus módszer több mint hasonló. Márpedig a Pécs Csoport paksi épületeivel szemben a fő kifogás éppenséggel a látvány grafikai – síkdekorációs – jellegének szólt. „A paksi lakóházak (…) mechanikus párosítása a népművészet továbbstilizált (…) tulipánjaival soha nem szervülhet egységes, egész művé” – mondta ki a verdiktet a szokatlan látványt nyújtó lakótelepből ügyet csináló Major Máté. S e kijelentést a továbbiakban egyetlen hozzászóló nem vitatta vagy kérdőjelezte meg. Sem a Csetéék védelmében Majorral dacosan szembe helyezkedő Nagy László, sem a fiatalokkal ugyancsak rokonszenvező kecskeméti főépítész, Kerényi József, aki diplomatikusan úgy fogalmazott: „a vitatott épületdíszítést kísérletnek tartom és nem újításnak.”  A munka folytatását korrekcióval szorgalmazó hozzászólások is azt az ellenérzést erősítették meg, amelyet a több lakótelep tervezésében közreműködő Cserba Dezső ekképp foglalt össze: „Építészeti hatást kíván kelteni nem építészeti eszközökkel.” A néprajzkutató Hoffmann Tamás – népművészetinek álcázott textil- és csomagolásmintákra utalva – éppen olyan kritikusan viszonyult Csetéék javaslataihoz, mint a  modernizmus képviseletében Preisich Gábor: „a mintázat megtévesztő, az építészet struktúrájával ellentétes.” Még Csete egykori tanárának, Weichinger Károlynak sem hízelgő a véleménye, holott sosem volt a Nagy László által gorombán „betonanyának” titulált Bauhaus híve: „2-3 emeletet egy egységes motívummal összefoglalni (…) ez kuszált, színes, szecessziós foltjaival zavaros élményt ad.” A nagy tekintélyű történész, Pogány Frigyes következtetése is csak szóhasználatában megengedő: „a paksi épületek nem hozhatták meg a korszerű díszítőigény kielégítésének megoldását.” A kor- és pályatárs Finta József érvelése ugyan  ̶  elvileg  ̶  nem kifogásolható:  a mintának tekintett „erdélyi csűr [valóban] a tiszta logika, a természetes (…) arányérzék (…) iskolapéldája (…), ám (…) régmúlt léptékrendjéből kiragadva egy mai produktum anyagaira, funkcióira” alkalmazni „számomra szinte felfoghatatlan.”[30] Csakhogy a paksi házakban nem erről van – volt – szó.

Hiába tettek hűségnyilatkozatot a pécsiek az intellektuális értelemben nehézfegyverzetű (Kossuth- és Állami díjasokat szép számban felsorakoztató) bírálók[31] rájuk zúduló rohamának csillapítására: „A nagypaneles lakásépítési technológia alkalmazása szükségszerű, mert (…) a társadalom hatalmas mennyiségi igénye (…) csak ennek felhasználásával teljesíthető.”[32] Major Máté és Nagy László tulipánkérdésre szorítkozó összecsapása következtében a polémia gellert kapott, ami a kísérlet sorsát kedvezőtlenül befolyásolta és végül megpecsételte. A motívumok ilyen módon való minősítése ugyanis óhatatlanul népieskedésre utalt, amitől a kádári rendszer ideológiájában általában is, kulturális politikájában meg különösen idegenkedett. A tulipánozásban megragadó vitázók nem vették észre a csapdát. Meg sem próbálták a paksi kísérletet tágabb összefüggésrendszerben elhelyezni és úgy elemezni. Holott tudniuk kellett, mégsem szóltak róla, hogy ebben az időben nem csupán Magyarországon vetődött fel a lakótelepek miatt fenyegetően monolittá alakuló nagyvárosi környezet hasonlóképp síkgeometriai motívumokkal történő megszelídítésének igénye, illetve lehetősége az op-art végtelennek tűnő variációs halmazának perspektívájában. Vasarely mértani elemeivel több épületet[33] dekoráltak, sőt a művész planetáris folklór néven urbanisztikai elméletet is körített rendszere szinte korlátlan alkalmazását vizionáló jövőjének megindokolására. Mindez említés nélkül maradt, noha a művész neve akkor már nálunk is széles körben ismert volt az alkotó frenetikus sikerű 1969-es műcsarnoki kiállításának köszönhetően.

Amennyire a vehemens hozzászólásokból gyanítható, olykor meg kikövetkeztethető, csak kevesen jártak a helyszínen. Alighanem a motívumok kiemelése végett tudatosan alulexponált fényképek alapján nyilatkoztak. Mindenesetre senki nem elemezte érdemben, hogy mi is történt valójában. „Elültették az emberek agyában, hogy felületi kozmetikázásról van szó. Valótlanság”’ – panaszolta Csete György.[34] Pedig a csoport tagjai már annak idején megírták, hogy nem pusztán homlokzatdíszítésre vállalkoztak: „Az épületek alapterveit, alaprajzi, szerkezeti és formai megjelenését a lehetséges mértékéig korszerűsítettük.”[35] Vagy ahogy később Csete fogalmazott: „A paksi Atomerőmű lakótelepen meg akartuk törni a paneles építkezés egyhangúságát és szürkeségét. Ez az első kísérlet – Wigand Ede nyomán – nemcsak a házak külső díszítésére vonatkozott, hanem a lakások élhetőbbé tételére is.”[36]

Ha körülnézünk a telepen, nem is érthető, mi lehetett hajdani a heves felzúdulás oka. A falu fölött emelkedő dombon a terep adottságait kihasználva, egymás alatt négy sorban  ̶  a közéjük szánt barátságos parkokkal kellemes teraszokokat formálva  ̶  telepítették-helyezték el a mintegy tucatnyi épületet. A sima fehér minták kifejezetten folklorisztikus hatást nem keltenek. Úgy oldják a kavicsos táblák monoton sorát, hogy közben kiemelik érdes faktúrájuk szépségét. (Nem is túl szerencsés, hogy néhány éve bevakolták és fagylaltszínekre  ̶  pasztelles zöldre, sárgára, rózsaszínre  ̶  festették őket.) A csoport ráadásul nem elégedett meg a minták rapportálásából, elforgatásából, tükrözéséből kialakított elemrendszer kétségtelenül korlátozott érvényű felületdekorációjával a végfalakon, illetve a homlokzatok tengelyében. A kapuk két oldalára nagyméretű szárnyak, az erkélyek oldalaira és a háztömbök sarkaira íves takaróplasztikák kerültek. A házak magasságán nem volt mód változtatni: mind egyformán négyemeletesek, de néhány tömböt lépcsőzetesen kapcsoltak egymáshoz; igaz, a hossztengely mentén tervbe vett lépcsőzetes teraszkialakítás már nem valósulhatott meg. A talán legfontosabb javaslatuk az alaprajzra vonatkozik. Azt szerették volna, hogy a lakásokban nyolc négyzetméteres – étkezőkonyhaként használható – előtér legyen. Hogy nyíljon majd a többi helyiség, mert – miként Csete indokolt – „a lakás lényege, szíve, középpontja nálunk, mint előképünkben is, az asztal, a családi asztal, a »tűzhely«.”[37] A helyszínen járva, a lakóktól úgy értesültem, sajnálatos módon ez az elképzelés ugyancsak papíron maradt.  Miként a történtekre visszaemlékező Jankovics Tibor mondja: „az úgynevezett »M« panelcsalád kivitelezési terve (…) egészen új lakásalaprajzokat is tartalmazott. Ennek gyártására [azonban] már nem került sor.”[38]

A szinte egybehangzó szakmai elutasítás nyomán, minisztériumi utasításra, 1976-ban ugyanis rövid úton véget vetettek a paksi kísérletnek. Az Ifjúsági Iroda további két évig létezett, majd tagjai szétszéledtek és az ország különféle irodáiban helyezkedtek el, noha a Pécs Csoport ezt követően is rendezett még néhány kollektív kiállítást.[39]

A kérdés ezek után az: hogyan látjuk ma, közel ötven év távlatából és a korábbitól alapvetően különböző gazdasági-társadalmi környezetünkből visszatekintve a paksi kísérletet?

A nagypaneles technológia a modern építészek (Gropius vagy Le Corbusier nevével fémjelzett) nagy generációja egykor revelációként megfogalmazott elképzelésének olyannyira szimplifikált, sőt alapelveivel homlokegyenes ellenkező megvalósulása, ami a nemes eszme karikatúrájának tekinthető. Akkor is, ha az így megépült házak százezrek számára nyújtanak emberhez méltó és a korábbiaknál összehasonlíthatatlanul komfortosabb lakáskörülményeket. Vagyis a Pécs Csoport a nagypaneles technológia senki által nem vitatott végletes esztétikai-funkcionális minimalizmusa ellenében állt elő javaslataival. Ezt egyértelműen javukra írhatjuk.

A panelházak domináns esztétikai korrekcióját azonban – akármilyen nemes indíték rejlik is mögötte  – eleve viszonylagos hatásúnak és ilyen módon kétes sikerűnek kell minősítenünk. Ha nem építészeti tagozatokhoz kapcsolódik, a mégoly kellemes látvány is csupán szervetlen homlokzatdíszítés marad. Az eredmény – akár konstruktivisták, akár organikusak az elemek – nem lesz átütő erejű. Nem pusztán Vasarely elképzeléséről – az ásító falak szemkápráztató kompozíciókkal feltöltéséről – bizonyosodott be, hogy az általa megjövendölt színes város ilyen módon merő utópia. A szolidabb megoldások is csak szerénységüknek köszönhetik létüket, illetve fennmaradásukat. Ilyenek a paksiaknál valamivel korábbi pécsi „pizsama” házak, vagy az olyan lakótelepi street muráliák, tűzfal-kompozícióknak is mondhatjuk őket, amelyek a paksi betiltás dacára időközben igencsak megszaporodtak az országban.[40] Közülük két érdemes munkát említek a sikerültebbek közül: egyet Gazdagrétről[41] és egy másikat Angyalföldről 2009.[42]

Paks minősítése bonyolultabb képlet. A Pécs csoport tagjai tisztában voltak azzal, hogy teljes értékű építészként nem érhetik be lendületes és változatos díszítőelemekkel, ha a házak mint tömegek és felületeik tagolatlanok maradnak. A belsőről, a lakások alaprajzáról nem is szólva. Mivel a homlokzatdíszekkel azonos stílusban fogant különféle építészeti tagozatokkal éppen csak belekezdtek ebbe a munkába, kísérletük törvényszerűen torzó maradt. Nem tudjuk, és már soha nem derül ki, mire jutottak volna, ha sikerül tovább fejleszteni, sőt befejezni azt, amihez nekifogtak. Megjegyzem: lakótelep nem csupán lakóházakból áll. Iskola, óvoda, orvosi rendelő, bolthálózat is kell hozzá; ezek itt szóba sem kerültek, holott sem a tervezők, sem a bírálók nem feledkezhetnek  ̶  jobban mondva  nem feledkezhettek volna  ̶  meg róla.

Ami viszont tény: a továbbiakban Csete és a kör többi tagja is radikalizálódott. Részben csalódottságukban, részben kényszerűségből az olyan reprezentatív feladatok felé fordultak, amelyekre anyaghasználatban és látványvilágban a hagyományos népi építészet közegét feltámasztó atavisztikus archaizálás a jellemző – a kortársi technológiák és stílusfordulatok ellenében. Az is bizonyos továbbá, hogy a magyar politika szempontjából kritikus időpontban – a reform híveinek háttérbe szorítása idején – jelentkeztek ezzel a kísérlettel, amikor a megye kultúrájára képviselőként hangsúlyosan odafigyelő Aczél György pozíciója megingott.[43] A hatalom érzékennyé vált, maga is túlreagálta a dolgot. Nem a polémia során felvetődött szakmai észrevételek figyelembe vétele és vele a folytatás mellett határozott, hanem radikális adminisztratív döntést hozott. Talán mert a hangját mind erősebben hallató népi tábornak is egyértelmű figyelmeztető jelzést kívánt adni burkolt, de érzékelhető rendszerkritikussága miatt. Az elmaradt folytatás a magyar építészet és így végső soron mindannyiunk vesztesége. Nem kárpótlás sem nekünk, sem a tervezőknek, hogy miután a paksi épületeket 2009-ben vitatható módon felújították és benevezték az Év homlokzata pályázatra, a „tulipános házak” a szépségversenyben oklevelet nyertek. E kétes rehabilitációtól sem a paksi történet, sem egyetlen paneles lakótelep nem lesz már vonzóbb.

---

[1] Kortárs 1960/61. V.ö. Major Máté és Osskó Judit: Új építészet, új társadalom. Budapest, 1981

[2] Új Írás/1965. V.ö. Major Máté és Osskó Judit: id. mű

[3] V.ö. Major Máté és Osskó Judit: id. mű

[4] Uo.

[5] Dercsényi Dezső, Farkasdy Zoltán, Granasztói Pál, Major Máté

[6] Almási Miklós, Keresztúry Dezső, Németh László, Veres Péter

[7] Major Máté (1904-1986)

[8] Nagy László (1925-1978)

[9] Kerényi József, Preisich Gábor, Zöldi Emil építészek, Hoffmann Tamás néprajzkutató

[10] Magyar Építőművészet. 1976/3. szám

[11] Branczik Márta, Keller Márkus: Korszerű lakás. Az óbudai kísérlet. Budapest, 2011

[12] Intézkedési tervjavaslat. Budapest, 1961. június. MNL OL XIX-D-3.j.4.d. Az Építésügyi Minisztérium iratai

[13] Az atomerőmű létesítéséről 1966-ban, a paksi elhelyezésről 1967-ben döntöttek. Az építkezés 1974-ben kezdődött.

[14] Sulyok Miklós: Beszélgetés Csete Györggyel. Hajlék. A Pécs Csoport építészeinek kiállítása a Budapest Kiállítóteremben. Budapest, 1987

[15] Csete György építész (1924-2016)

[16] Gerle János: Beszélgetés Csete Györggyel. Országépítő, 2008. Csete-különszám

[17] Weichinger Károly szerette volna, ha már a diploma után adjunktusként a tanszéken marad. V.ö. Fülöp Zsuzsanna beszélgetése Csete Györggyel. Budapest, Kairosz, 2008

[18] „Az épület – lény”. In: Frank János: Makovecz Imre, Budapest, 1980. 7. o.

[19] Tanítványai számolnak be arról, hogy Makovecz is korrigál és a kurzusaik hasonlóak. V.ö. Gerle János: id. mű

[20] Csete György: Anyanyelvünkön beszélünk-e építészetünkben?  Művészet, 1973/9

[21] Bachmann pécsi volt, ő hívta a városba Jankovicsot, majd ez utóbbi Kistelegdit. V.ö. Sulyok Miklós id. mű

[22] Jankovics Tibor munkái. Országépítő. 1995/4

[23] Az akkor már házas Bachmann a Mecseki Szénbányákhoz szerződött, mivel a vállalat lakást adott számukra. 1970-ben részt vett a tiszai árvíz helyreállításának munkálataiban, ekkor kapott megbízást a szamoskéri templom tervezésére. E munkái miatt valószínűleg fel sem vetődött a csoporthoz csatlakozása.

[24] Jonathan Glancey angol építészetkritikus, számos könyv szerzője, 1997 és 2012 között a The Gardien munkatársa,

[25] Keserű Katalin: Pécs, 1960-as évek. 12-39. o. In: Párhuzamos avantgárd – Pécsi Műhely 1968-1980. A Ludwig Múzeum kiállításának katalógusa. Budapest, 2017

[26] Lantos Ferenc festőművész (1927-2014)

[27] Szürenon I. 1969. Budapest, Kassák Lajos Művelődési Ház; Szövegek, 1973, Balatonboglár, kápolnatárlat; Szürenon II. 1979. Budapest, Kassák Lajos Művelődési Ház

[28] Gerle János: Beszélgetés Csete Györggyel. Országépítő, 2008, Csete-különszám

[29] Marafkó László: A „Kiváló együtteseknek otthon”. Dunántúli Napló, 1969. nov. 28. 3. o.

[30] Az idézetek sorrendben: Major Máté: Nagypanel és tulipán. Kerényi József: Kísérlet a változtatásra. Cserba Dezső: Más nagypanelt – más tulipánt! Hoffmann Tamás: Hagyományok. Preisich Gábor: Modorosság. Weichinger Károly: A paksi lakóházakról. Nagy László: Hol a tulipán? Pogány Frigyes: A népi és az új építészet rokonságáról. Finta József: Hol az építőművészet? In: Major Máté és Osskó Judit: id. mű

[31] Fél tucatnyi Állami- és Kossuth-díjas szerepel az összesen mintegy harminc írás szerzői között.

[32] Csete György et al: Kísérletünk Pakson. In: Major Máté és Osskó Judit id. mű

[33] Stadion, Grenoble (1968), Fondation Vasarely, Aix-en-Provence, 1970, Egyetem, Bochum, 1971

[34] Menyhárt László: Beszélgetés Csete Györggyel. Művészet, 1983/3

[35] Csete György et al: id. mű

[36] Fülöp Zsuzsanna id. mű, 49. o.

[37] Sulyok Miklós id. mű

[38] Jankovics Tibor munkái. Országépítő, 1995/4

[39] Kopjafa szerkezetek, Pécs, Ifjúsági Ház, Józsefvárosi Galéria, BME Galéria, 1977. Sárkányos kupola, Pécsi Ifjúsági Ház, 1977. A Pécs Csoport építészeinek kiállítása, Gödöllői Galéria, Dombóvári Művelődési Központ, 1982. Hajlék. Budapest Galéria, 1987

[40]Többek között Győr, Nyíregyháza, Szentendre, Kazincbarcika, Óbuda.

[41] Építész: Király András, a díszítés a Képzőművészeti Egyetemen készült Baranyay András osztályán, 2005

[42] Tomori Pál utca, Szathmáry Andrea terve, 2009

[43] 1974-ben váltották le KB-titkári tisztéből. Bővebben: Révész Sándor: Aczél és kora. Budapest, 1997