Lakótelepi tulipánia

LAKÓTELEPI TULIPÁNIA

Az Élet és Irodalom 1975. szeptember 27-ei számában jelent meg Major Máténak az az írása (Nagypanel és tulipán címmel), amely kemény kritikát mondott fiatal pécsi építészek csoportjának erősen stilizált népművészeti motívumokkal díszített házairól. Szerzője szerint a paksi lakótelep azt mutatja, hogy „Nagypanelből és tulipánból sosem lesz bartóki, kodályi vagy József Attila-i mű, csupán tévedés. A tévedést pedig korrigálni kell.” A cikkre nem kevésbé hevesen reagált Csete György és társai védelmében a költő Nagy László, s ezt követően a hetilap, majd a Magyar Építőművészet hasábjain csaknem fél éven át tartó vita bontakozott ki mintegy kéttucatnyi hozzászólóval. A polémia jelentősége – visszatekintve – abban állt, hogy a szellemi élet mérvadó közegében először hívta fel a figyelmet a nagypaneles technológiának a tervezők mint építőművészek lehetőségeit rendkívül szűk korlátok közé kényszerítő szerkezeti kötöttségeire. Ily módon a paksi kísérlet bírálói, illetve védelmezői egyaránt hozzájárultak a hazai gyakorlatban jobbára egyhangú/sivár tömegépítészet korábbinál differenciáltabb értelmezésével annak javuló esztétikai minőségéhez.

 

Ellenség-e a panel?

 

Én is csak azzal kezdhetem, amivel Nagy László: kár, hogy Major Máté nem sorolta fel érveit az új építészet és a népi hagyomány védelmében. Mulasztását, ha ugyan annak lehet nevezni, egy dolog menti: az ő tollából hivalkodó és – talán hiábavaló – gesztus lett volna korábbi írásaira utalni. Így hát most én mondom el: Népi építészetünk helyzetéről című cikkében (Új Írás, 1969 augusztus) már elpanaszolta a pusztuló emlékek sorsát; a panelházak esztétikai fogyatékosságait – ha nem csalódom – egyedül ő tette szóvá, az Új Írás 1975. júniusi számában. Nemrég pedig éppen az Élet és Irodalom hasábjain rajzolt portrét egy olyan építészről, Le Corbusier-ről, aki merész, mondhatni romantikus formaalakító képzeletével lett szövetségese a Bauhaus a racionális Bauhaus építészeti vállalkozásának. De említhetnék más példát is: a Kritikában (1972. március) szocialista városépítészetünket értékelve, a pálmát Salgótarján új városközpontjának ítélte, amely – szerencsére – jelképes és valódi tulipán nélkül is emberléptékű.

De a vita tárgya az építészet. Egészen pontosan: a tömegépítészet, immár csaknem száz esztendeje. Azóta, hogy felbomlott, vagy legalábbis véglegesen pusztulásnak indult a feudális magyar társadalom s benne a paraszti kultúra eredeti létalapja. Amióta a munkásság is hallatja szavát, hogy megteremthesse a maga új kultúráját. Öntudatlanul, ennek a sürgető igénynek a tudatában írta le Lyka Károly, meglepő éleslátással még a századforduló előtt: a munkásember „egy idegen osztály miliőjébe szorul.”

Hogyan lehetne új építészetet csinálni?

A kérdést – műveivel és írásban – leghatározottabban Lechner Ödön tette fel. Új osztályról és új kultúráról nem beszélt. Annál többet stílusról. Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz című írásának fő tétele az, hogy minden népnek megvan a maga formanyelve, csak nekünk nincs: szerinte e formanyelv kimunkálása az építészekre vár. Idáig még szellemtörténeti megközelítést sugall a fogalmazás: Lechner tanítványai – főként pedig epigonjai – ezt a szellemtörténeti, a korai Fülep Lajosnál is fellelhető neohegeliánus megközelítést hallják ki a szövegből. A folytatás azonban váratlan kanyart vesz. Kiderül belőle, hogy a magyar stílust retrográd stílusok – eklektika, historizmus – ellenében követeli. Lechner szemében tehát nemzeti és modern szorosan összetartozó, egymást feltételező fogalmak: a magyar formanyelvvel a modernséget kéri számon. Nálunk az a jelszó – mondja – : használjuk a régit, a másét. Holott ez a módszer nem vezet eredményre; sőt, minden törekvést meddővé tesz: „Csak azok a népek fejleszthették a reneszánszot, a gótikát, a barokkot, amelyeknek művészi érettsége már akkor olyan volt, hogy idejekorán belevitték sajátosságaikat e nagy stílusok termőföldjébe.”

Lechner tehát a huszadik század szószólója volt; a követőjének tekintett Kós Károly viszont a középkorral vállalt közösséget. Számára így a magyar formanyelv archaizáló stíluskategóriává szűkült. Bár nosztalgiával ír arról, hogy a fatornyos templomokat előbb-utóbb téglaépületek váltják fel, reménytelenül néz a jövőbe. Amitől a múltról alkotott képe is statikus lesz: „Amiképpen a magyar nép konstruktív művészete a középkornak egyenes leszármazottja, úgy az én szerény véleményem szerint, születendő nemzeti stílusunknak is csak a középkor lehet egyik szülője…”

Kós Károly szilárd elviségét és értékmentő következetességét tisztelnünk kell: az uralkodó osztályok restaurációs középkor-tudatával szemben az ő népi középkor-szemlélete haladó volt. De az már aligha valószínű, hogy „népünk stílusa alapjául a középkort választotta” volna. Mondhatnánk: az illúziót a történelmi valóság táplálta. Csakhogy az elmaradott Magyarország láttán a népi kultúráért rajongó Lechner épp ellenkező következtetést vont le. Nem a múltba, hanem a jövőhöz fordult; egyrészt megoldást, másrészt szövetségest látott a modern technikában: „Ha valaha, úgy éppen mostanság kedvező az alkalom, hogy a magyar formanyelv megkeresésére komolyan törekedjünk: a technika szédületes fejlődése, bámulatos vívmányai, a cement- és vaskonstrukciók előtérbe nyomulása természetszerűen forrongást idéztek elő az építészetben. Az új szerkezetek lehetősége új formákat fejleszt, így ebben az új evolúcióban idő és alkalom kínálkozik, hogy nemzeti egyéniségünket belevigyük az új formanyelv megalkotásába, elsősorban az építészetbe.”

Sikerült-e a kísérlet?

Hetven év távlatából szomorúan kell válaszolnunk a kérdésre: sajnos, nem. Pedig a legtudatosabb kortársakból nem hiányzott a megértés. Fülep Lajos éppen Lechnert állította példának az új – még csak készülő – magyar építészet elé; hiába érvelt mellette Diener Dénes József is, a Népszava publicistája, a magyar marxista kritika egyik úttörője. Lechner kiáltványát nyílt levélben köszönti; Modern művészet, szociális művészet és Tulipánia című cikksorozatában pedig a konstruktív törekvések szószólójaként tiszteli. (Miközben, finoman ugyan, a kritikáját is elmondja: „Lechner műveinek, amelyek egész konstrukciójukban… modernek, magyar jellege tehát abban áll, hogy a fal díszítésének motívumait, a vonalat és a színt, a magyar népművészetből veszi.”)

Málnai Béla építész, a Lechner-kör egy másik tagja is lelkesedik a vasbetonért. Egy előadás kapcsán azt fejtegeti, hogy „éppen ez a nagy alakíthatósága a vasbetonnak lesz az, mely a formanyelv egységes kifejlődését megnehezíti, amely majdnem lehetetlenné teszi, hogy a vasbeton architektúra oly egységes stílussá fejlődhessen, mint a történelmi stílusok voltak.” Hogy rossz jósnak bizonyult, az mit sem változtat azon a tényen, hogy a vasbeton – elvben – képlékenyebb anyag, mint bármi más volt korábban, a fát is ideértve. Málnai – mögötte pedig a szecesszió – igazi szándékára fényt derít egy másik cikke; ebben fogalmazódik meg, még embrionális formában, Magyarországon először a lakótelep gondolata. A családi ház telepek című tanulmány 1909-ben olyan kertváros eszméjét önti szavakba, ahol közös konyha, mosóhelyiség, vasalóintézet, fűtésrendszer, házfelügyelő kapcsolja össze a típusházak lakóit.

De hiába: a századeleji Magyarországnak nem kellett ez a modern technikára figyelő, konstruktív szemléletű és közösségi orientációjú építészet. Ami – a történelem ismeretében – érthető. Annál kevésbé az: miért nem a haladó Lechner népszerű, aki nem sokkal halála előtt írt önéletrajzában így falad ki legismertebb művéről: „M, ha úgy néha az Iparművészeti Múzeum kapuját nézem, igazán haragszom rá. Egy kissé nagyon is »indus« nekem.”

Lechner megállapításából a következő nemzedék vonta le magának a tanulságot.

A Konstruktivisták vették észre, bár nem példálóztak vele: a Lechner által tervezett Iparművészeti Múzeum, hatalmas, kihasználhatatlan belső terével, mint használati tárgy, nem jobb, mint az ugyanebből az időből származó, eredetileg nem is múzeumnak szánt Kúria épülete a Kossuth Lajos téren. A Lechner által szorgalmazott modern technika ők kapcsolták össze a funkciót és a formát, miközben a tömegépítészet programját is továbbfejlesztették. Málnai még a polgári középosztály (hivatalnokok, kereskedők) gondjain próbált segíteni, az új építészek már a munkáslakást állították munkájuk középpontjába. A Bauhaus tehát, hogy nevén nevezzük a gyereket, nem fordult el a múlttól, nem csinált tabula rasát. A századforduló legfontosabb vívmányait elsajátítva alakította ki a maga felfogását.

Ami a mai fiataloknak újdonság, azt a kortársak valóságként élték át. A kolozsvári Korunk legalábbis tudatában volt a magyar szecesszió és a magyar konstruktivizmus kapcsolatának. Tehát – holmi kozmopolitizmus hangoztatása helyett – nagy teret adott a Bauhausról szóló írásoknak és a Bauhaus tanárainak. A cikkek nemcsak dokumentumok, de bizonyítékok is. Gropius Új házépítő technika című írása az előregyártott elemes építkezésről és a szinte alkatrészeiben megvásárolható lakásokról beszél ugyan, vagyis új fogalmakat dob a köztudatba. Mégis szinte Málnai próféciáját ismétli meg. A Bauhaus vezetője úgy látja: a típustárgyakkal és a nagy sorozatban gyártható típuselemekkel korábban elképzelhetetlen variációs gazdagság alakítható ki. Ami azért nagy dolog, mert Gropius szerint „építeni annyi, mint életfolyamatokat alakítani.”

A népi építészet, a paraszti életforma elemeként, részt vett a közösségi élet szabályozásában. Ezt a feladatot a modern építészetnek is el kell látnia. Mégpedig úgy, hogy a városszerkezettől a lakásalaprajzig minden tárgy követi a szükséges élet- és munkaritmusokat; az épületek – esztétikai minőségükkel – racionális szemléletre nevelnek; a külső és belső környezet – mindezeken túl – figyelembe veszi az ember biológiai és lelki alkatát. A lakáskérdés alapvető – szocialista – megoldására kizárólag a nagyipar vállalkozhat, házgyárakkal (a Gyárszerű házépítés szerzője, Durus írta le először ezt a bűvös szót) – ez volt a Korunk látens építészeti koncepciójának egyik tétele. A másikat Moholy-Nagy László fogalmazta meg, am ikor a technicizmust bírálta: „A lakás építését… nemcsak a célszerűség… kell, hogy megszabja. Hanem elsősorban a térélmény, amely a házban lakók lelki, testi jóérzésének alapja.”

Sajnos, e bölcs dialektikáról hajlamosak vagyunk megfeledkezni.

A feledékenyek egyik típusa gyönyörködve néz a parasztházakra, miközben a tulajdonosok mindenáron újat akarnak helyette építeni. Mert nincs benne fürdőszoba, mert nedves, mert, amiről kevesen tudnak, a népi műemlékeket még a mai konzerválási technikák mellett is időről időre szinte teljesen újra kell építeni.

A feledékenyek másik típusa beéri a korszerű összkomforttal. Nem veszi észre, hogy az óbudai lakótelep – például az Árpád-híd felől nézve – hatalmas bérkaszárnya, amely végzetesen eltakarja a budai hegyeket. A falusi házak, ha lehet, még egyformábbak voltak, mégsem monotonok; szerves együttesként illeszkedtek a tájba.

Mi következik mindebből?

Nem a lázadás – a házgyár és a lakótelep ellen. Hanem munka. A paneles építkezés millióknak ad kulturált otthont (a mi esztétikumfogalmunkba ez a tartalom is beletartozik), a lakótelepeken valósul meg társadalmunk szociális programja. Hogy ez nem Bauhaus? Így igaz. Ezért aktuális az új építészet – eredeti – törekvése. A tipizált elemek használata ma már valóság nálunk is, de hiányzik még mellőle a variábilitás, amely a lakástulajdonos számára lehetőség, hogy a szükségleteihez igazodjon (akkora és olyan beosztású otthona legyen, amilyent életkora, foglalkozása, családja igényel); az építész számára viszont térformálási feladat; ugyanakkor a ház szemlélőjének: élményt nyújtó érdekes látvány forrása.

A paksi házakat tervező építészkollektíva vezetője azt kérdezte egyik kollégájának munkája láttán, miközben elismerését fejezte ki: – Jó, jó, de mitől magyar ez a design? Ez a kérdés vezet vissza a formanyelv lechneri eszméjéhez. A paksi házak talán szebbek a díszítésekkel, mint anélkül. Bár olyanok is akadhatnak, akiknek az jut eszükbe: a ruha szabása a hímzéstől nem lesz jobb. De az bizonyos, hogy ez így nem magyar karakterű építészet. Aminthogy az sem volna megoldás, ha az otromba külalakú, új falusi villákra mégoly szép díszítményeket vakolnának. Ha azonban az építész egy napon majd teret formál és alakít (felületdekorálás helyett), ha e formaalakítás – elvont esztétikai sémák, például fatornyos templomok sziluettjéből nyert szép grafikák térbe állítása mellett – elsősorban tényleges társadalmi szükségleteken alapszik: akkor ez az új építészet sikerre viszi a nemzeti formanyelv ügyét. A magyarországi lakótelepek már most sem azonosak az NDK-beliekkel vagy az olaszországiakkal, hiszen mindenütt mások a szükségletek és az életforma elemei. Hát még ha a variálhatósággal jobban élhetne a többnyire – kényszerűen – sémákba szorított tömegépítészet.

Az a világ, amikor mindenki a maga igényei szerint vásárolja meg és alakítja ki lakását; amikor a várost a lakók formálják szükségleteikkel – ez az organikus fejlődés csak a távolabbi jövőben valósulhat meg a termelőerők magasabb szintjén. Tennivaló persze addig is van bőven. Arra, úgy érzem, már most van lehetőség, hogy többet törődjünk az épületek tájolásával és természeti környezetbe illesztésével, a házak térélményt nyújtó csoportosításával (talán az sem fontos, hogy minden épület ugyanolyan hosszú és magas legyen). A gyárakat senki nem zárja be, amiért füstölnek. A panel mai formája kezdeti állapot: hibáit és hiányosságait elhallgatni baj volna. De az is, ha a jövőjében kételkednénk.

 

Élet és Irodalom, 1975. október 18.