Harmadéves egyetemistaként ismerkedtem meg közelebbről Kassák munkásságával. Egy távoli rokonom általános iskolai matematikatanára ugyanis a magyar avantgárd vezéralakjának felesége volt, akinek – férje 1967-ben bekövetkezett halála után – a hagyaték rendezésében harmadunokatestvérem segéderőként engem javasolt. Érdemi feladatom nem volt, filológiai ismeret és tapasztalat híján tevékenységem a dokumentumok leltározására és a kéziratok azonosítására, az összes versek kiadásával kapcsolatos szerkesztői munka anyagának előkészítésére korlátozódott. De közben akarva, nem akarva betekintést nyertem a huszadik századi magyar művészet egyik legjelentősebb alkotói műhelyébe. Magától értetődően Kassák avantgárd korszakáról írtam szakdolgozatomat, utóbb egyetemi disszertációmat. Ez a háttere első – már szakmainak tekinthető – publikációmnak is, amelyre érintettként Vas István aktuális fordításkötetének (Saint-John Perse: Bóják) alábbi dedikációjával reagált: „Köszönet a védelmemért és a jó vívásért (ellenem is).”  A szakmai tisztesség azt kívánja, hogy hozzátegyem: Radnóti Sándor, akinek a tanulmányával vitába szálltam, csak a hetvenes évek derekától megjelent írásait tekinti autentikusnak.

Kassák folytathatatlanságáról – és a folytatott Kassákról

Hosszabb tanulmány jelent meg a Kritika márciusi számában Radnóti Sándor tollából. Írója egy már feledni vélt kritikai szellemben számol be Vas István Kassákról is bőven szót ejtő önéletírásáról. Előbb Vas „oltalmában” a kassáki, utána pedig – becsülendő következetesség – Radnóti Miklós „segítségével” a Vas István-i költészet értékét és jelentőségét igyekszik vitatni.

A líra regénye Radnóti Sándor szerint nem szépirodalmi, hanem irodalomtörténeti munka. Itt még nehezen észrevehető torzulás ez; nemcsak azért, mert Vas könyve regény voltában is számos irodalomtörténeti adalékkal szolgál, de azért is, mert Radnóti Sándor következetesen fejti ki gondolatát. Hiábavaló azonban az igyekezet, ha a kiindulópont hibás: „A jelentős művész-önéletrajzok közös jellegzetessége, hogy mindig a »valóság« az elsődleges bennük, és abból nő ki a költészet.”

Erről az első olvasásra nagyon is materialista ízű kijelentésről némi újraolvasásra kitetszik, mennyire zavaros. Először is: a marxizmus nem a valóság, hanem a lét elsődlegességét vallja a tudattal szemben. Másodszor pedig: a jelentős művész-önéletrajzok közös jellemzője nem az, ami minden önéletrajzot jellemez, hogy ti. a „valóság”, az életanyag az elsődleges bennük, hanem az, hogy ebből – Radnóti Sándor szavával – költészet, azaz művészet nő ki.

Akkor, amikor a kritikus az életanyagot teszi a művészi érték egyedüli forrásává, megfosztja magát a lehetőségtől, hogy a továbbiakban művészetről beszéljen, műalkotásokat elemezzen. Költészetről – a művészet szférájától – írásának címe (A forradalom apálya és a költészet) ellenére sem beszél Radnóti Sándor. Elhallgatja mindazt, ami a művész Vas Istvánt jelenti. Neki az irodalomtörténész kell. Vajon miért?

Vas István érdekes és karakteres képet fest a magyar avantgárd kiemelkedő alakjáról, Kassák Lajosról, aki különben neki első mestere volt, s aki őt a költészet útjára bocsátotta. Vas útja azonban hamarosan elválik Kassákétól. Úgy véli, hogy a magyar avantgárdnak nincsenek gyökerei a magyar költészetben, ennélfogva ez az út nem járható. A szakítást még valami érleli: Kassák prófétai és makacsságig kemény jelleme, amely nem tűrt el maga mellett más utat, más költészetet.

Az író Vas Istvánnal aligha lehet vitatkozni.: feledhetetlen képet rajzol a – jórészt Kassákhoz kötődő – fiatalkori illúziók elvesztéséről, férfivá éréséről. Az irodalomtörténész Vas Istvánnal azonban lehetne, kellene is vitatkozni: Kassák tettének értékét csak növeli, hogy valami olyasmit kezdeményezett, ami a magyar kultúrában addig még nem volt. Vasnak talán igaza van, amikor azt írja, hogy „a magyar avantgardizmusnak (…) se nyelvében, se rejtett zenéjében, sem észjárásában semmi kapcsolata a magyar költészet folyamatosságával”, ám ez nem éppen az avantgárd törekvések elfojtására, hanem meghonosítására, eredményeinek felhasználására kötelezi (ha nem is Vs Istvánt, de) a magyar költészetet általában. A „jövevény” versformák meghódítása immár évszázadok távlatában bizonyítja, igenis van lehetősége és értelme az efféle asszimilációnak.

Vas Istvánnak persze igaza lehetett s volt is, hogy ő nem Kassák útját választotta, mert ő a maga helyét másutt látta. Az író szembefordulhat Kassákkal. Más a helye azonban az irodalomtörténésznek, s ami ebből adódik, cselekedete következményének.

Az irodalomtörténész szembefordulása Kassák költészetének elutasítását jelentené. Amikor tehát Radnóti Sándor Vast irodalomtörténésszé redukálja, meghamisítja Vas szellemét. Nemcsak Vas Istvánban nem látja Radnóti Sándor a művészt, Kassákban sem veszi észre a költőt. Különben nem írná: „Kassák fiatalkori költészetére a munkáshang a jellemző (…) amit mindig kipótol egy csak a fejekben élő és csak a fejekre korlátozódóforradalom absztrakt hangjaival. (Mutatja ezt pl. a Mesteremberek jövővíziójának páratlan szegényessége.) Kassák (…) az emberiség perspektíváját – vagy perspektívátlanságát – elvontan tárja elénk, s így optimizmusa vagy pesszimizmusa egyaránt semmitmondó.”

Vajon honnan veszi Radnóti Sándor, hogy Kassák költészete optimista vagy pesszimista, ha egyszer semmitmondó? Ez a homályos megfogalmazás formáját öltő ellentmondás csak a nagyon is egyértelmű vélemény „tálalására” való. Radnóti Sándor nem a Mesteremberek jövővízióját, nem is a művek optimizmusát vagy pesszimizmusát, hanem magát a kassáki költészetet illeti a szegényesség és a semmitmondás jogosulatlan jelzőivel.

Vas Istvánnak nem azért adunk igazat, nem azért olvassuk élvezettel a regényét, mert elismerjük, hogy a magyar avantgárd gyökértelen, vagyis Kassákkal szembe kell fordulni, hanem azért, mert úgy érezzük, hogy Vas útja a magyar költészet más lehetőségeinek kibontására és továbbvitelére hivatott. Ezért Radnóti Sándornak, a kritikusnak nem adhatunk igazat, ha Kassákot a magyar avantgárd „gyökértelenségének” és „folytathatatlanságának” jelszavaival utasítja el. A gyökértelenség lehet mentség, de nem válasz a kor feltette kérdésre. A folytathatatlanság egyrészt pedig áll, másrészt nem ellenérv. Vas István, József Attila, Radnóti Miklós útja nagyon is Kassákhoz kötődő: Kassák tagadása révén végül is őt folytatják-igazolják. Jelentős költészet csak akkor válhat újabb jelentős mű forrásává, ha meghaladják. Meg kellett tehát haladnia Kassákot József Attilának, Radnóti Miklósnak, Vas Istvánnak is. Ez a meghaladás azonban éppen a folytathatóság mellett szól.

De tegyük fel, hogy folytathatatlan Kassák útja. Hát nem minden nagy út folytathatatlan? Az Adyé és a Derkovitsé is? – És még egy: az elmaradt folytatás nem feltétlenül a folytathatatlanság bizonyítéka.

Radnóti Sándor szerint Kassák forradalmisága „csak a fejekben élő csak a fejekre korlátozódó forradalom” volt. Igaz ez?

Az életmű azt mutatja, hogy Kassák a kommunista vezetők többségével ellentétében – ők ugyanis még sokáig közvetlen proletárdiktatúráról beszélnek – már 1922-ben érzékeli az akkor, és nem 1929-ben bekövetkező forradalmi apályt. Azt is tudja, hogy új stratégiát, illetve takti

„A nagyváros fia vagy, vasszerszámmal dolgozó és örökké elégedetlen (…) a dróthajú és pálinkát ivó rokonaimhoz tartozom. Ők már vasutasok voltak (…) Szerte a fekete városokban éltek, éppen úgy, mint ahogyan én is a fekete városokban élek (…)”

Kassáknak ez az önvallomása, mely 1926-ban jelent meg először A tisztaság könyvében, megtalálható az Új Írás 67 márciusi számában is. Nem véletlen, hogy Kassák több mint negyven év után is ezeket a gondolatokat tartja közlésre érdemesnek: egész életét – életműve a bizonyíték – az itt megörökített nyugtalanság és az örökös újat akarás jellemzi. 1909-ben gyalogszerrel indul felfedező útra Nyugat-Európába. Ekkor még csak kacérkodik a költészettel. A tízes évektől – Whitman nyomában – már költészetével indul csavargó útra a világba. Később az irodalom mellé a festészetet, az expresszionizmushoz a futurizmus, a dada, a szürrealizmus és a konstruktivizmus egymástól távoleső világát is meghódítja.

A nyugtalanság mögött – eszmeileg – az állandó forradalom abszolutista gondolata rejlik. Magával a filozófiával lehetne vitatkozni; vitatkoznék is, ha nem tudnám, hogy művészi kvalitás és filozófiai szemlélet között milyen ritka a József Attila-i közvetlen megfelelés, hogy – Csokonaitól Vörösmartyn át Madáchig, Morustól Voltaire-en és Rousseau-n át egészen Sartre-ig – a magyar és a világirodalom hány nagy alkotása avult el, ha csak filozófiáját tekintem, vagy volt már avult akkor is, amikor azok megszülettek. De ha vitatkozunk is, akkor sem feledhetjük, hogy ez a filozófia – a csavargás filozófiája – ismeretlen tájak sokaságára vezetett, eladdig nem tudott életérzéseket szabadított fel. Ha eltekintünk is, mint ahogy nem szabad eltekintenünk, a kassáki pálya olyan nagy teljesítményeitől, mint amilyen a tízes évek derekának lírája, a húszas évek konstruktivista festészete, az Egy ember élete gorkiji hevületű prózája vagy öregkori költészete, akkor sem feledhetjük, hogy az emberiség új érzületeinek megszólaltatása már önmagában is jelentős dolog. Kassák szocializmusa és konstrukti

kát kell keresni. A ló meghal… (1922) vall a bizonyosság elvesztéséről, a Képarchitektúra manifesztum (1922) pedig az új eszköz megleléséről. Kassák úgy véli, hogy a forradalmi apály idején az ipari formatervezés a költészetnél hatékonyabban szolgálhatja a forradalom ügyét: a mindennapok művészetének nincsenek anyagi, műveltség- és időbeli, valamint ideológiai korlátai. Vas colmari tapasztalatai nem kérdőjelezik meg Kassák törekvését. Az építészek, belsőépítészek, iparművészek és formatervezők kialakította környezet képes átformálni az embereket. Hogy ne csak gyáraik fala, szerszámaik, gépeik formája, életük is célzatos harmonikus legyen.

Más kérdés persze, hogy ez nem közvetlenül és nem önmagában forradalmasító erő. De – vegyük már észre! – a költészet is csak forradalmi időszakban az.

Ha Kassák valóban az „absztrakt” forradalom (Radnóti Sándor jelzője) harcosa lett volna, akkor sohasem lett volna ereje és bátorsága otthagyni egy már akkor is jelentős, tekintélyt és megélhetést biztosító irodalmi munkásságot. S mert a „valóságos” forradalom harcosa volt, érezte meg, hogy 1922 változást hozott, s csak ez, mármint a valóságos forradalomba vetett hite, adhatott neki erőt az új út, az új taktika megkereséséhez.

„A nagyváros fia vagy, vasszerszámmal dolgozó és örökké elégedetlen (…) a dróthajú és pálinkát ivó rokonaimhoz tartozom. Ők már vasutasok voltak (…) Szerte a fekete városokban éltek, éppen úgy, mint ahogyan én is a fekete városokban élek (…)”

Kassáknak ez az önvallomása, mely 1926-ban jelent meg először A tisztaság könyvében, megtalálható az Új Írás 67 márciusi számában is. Nem véletlen, hogy Kassák több mint negyven év után is ezeket a gondolatokat tartja közlésre érdemesnek: egész életét – életműve a bizonyíték – az itt megörökített nyugtalanság és az örökös újat akarás jellemzi. 1909-ben gyalogszerrel indul felfedező útra Nyugat-Európába. Ekkor még csak kacérkodik a költészettel. A tízes évektől – Whitman nyomában – már költészetével indul csavargó útra a világba. Később az irodalom mellé a festészetet, az expresszionizmushoz a futurizmus, a dada, a szürrealizmus és a konstruktivizmus egymástól távoleső világát is meghódítja.

A nyugtalanság mögött – eszmeileg – az állandó forradalom abszolutista gondolata rejlik. Magával a filozófiával lehetne vitatkozni; vitatkoznék is, ha nem tudnám, hogy művészi kvalitás és filozófiai szemlélet között milyen ritka a József Attila-i közvetlen megfelelés, hogy – Csokonaitól Vörösmartyn át Madáchig, Morustól Voltaire-en és Rousseau-n át egészen Sartre-ig – a magyar és a világirodalom hány nagy alkotása avult el, ha csak filozófiáját tekintem, vagy volt már avult akkor is, amikor azok megszülettek. De ha vitatkozunk is, akkor sem feledhetjük, hogy ez a filozófia – a csavargás filozófiája – ismeretlen tájak sokaságára vezetett, eladdig nem tudott életérzéseket szabadított fel. Ha eltekintünk is, mint ahogy nem szabad eltekintenünk, a kassáki pálya olyan nagy teljesítményeitől, mint amilyen a tízes évek derekának lírája, a húszas évek konstruktivista festészete, az Egy ember élete gorkiji hevületű prózája vagy öregkori költészete, akkor sem feledhetjük, hogy az emberiség új érzületeinek megszólaltatása már önmagában is jelentős dolog. Kassák szocializmusa és konstruktivizmusa nélkül József Attila sem születhetett volna meg. Bizonyságul álljanak itt e – mellesleg a folytatást is példázó – sorok:

A költő (….) / az adott világ / varázsainak mérnöke) / tudatos jövőbe lát / s megszerkeszti magában, mint ti / majd kint, a harmóniát.

Az irodalomtörténet – jól tudjuk – folyamat, amelynek vannak jelentősebb és kevésbé jelentős áramlatai. Az irodalomtörténésznek nem az a feladata, hogy a folyamatot egyes kiemelkedő egyénekre redukálja; épp ellenkezőleg, munkáját az dicséri, ha képes a folyamaton belül valamennyi jelenség feltérképezésére, egymáshoz való viszonyuk igaz megítélésére. Az az állítás, hogy Kassák költészete „semmitmondó” és „folytathatatlan”, forradalmisága pedig „absztrakt”, legalábbis kétséges, ha ugyan nem teljesen alaptalan. Kassáknak ott van tehát a helye a magyar irodalom folyamatában. Igaz – az életmű egészét tekintve –, nem annyira a befejezők, mint inkább a kezdeményezők között.

Kritika, 1969/8