Pályakezdő publicista olykor indokolatlanul terjengős és körülményes, itt-ott a kulturális politika nyelvi sablonjait is használó, hogy ne mondjam okostojás érvelése ez. Hitelének fedezetéül nem mutat gondolati fegyelmezettségre ösztökélő érett íráskészséget, illetve olyan meggyőzőerőről tanúskodó széleskörű tájékozottságot, amelyet e fontos ügy megkívánt volna. Nem mazochizmusból minősítem pejoratív jelzőkkel, elvégre alig másfél évvel diplomám kézhez vétele után született, a kortárs művészetről áttekintést is feltételező szakírói gyakorlat híján, mindössze egyetlen nagy nemzetközi seregszemle (az 1968-as velencei biennále) közvetlen élményanyagával az emlékezetemben. Miért döntöttem mégis az újra közlés mellett? Elsősorban a tárgya miatt. A Műegyetem R Kollégiumában rendezett kiállítás a magyar újavantgárd történetének jelentős – ma is számon tartott – eseménye volt. Ettől kezdve a szellemi élet meghatározó fórumai és személyiségei számára többé nem volt kétséges, hogy a saját progresszív múltjától és a kortársi törekvésektől végletesen elzárkózó magyar képzőművészet egész rendszere elavultsága folytán átalakításra vár. Fenti kérdésemre válaszként másodjára ide kívánkozik továbbá az is, hogy ezt követően – a Kritika illetve az Élet és Irodalom hasábjain publikált műbírálataimmal – igyekeztem hozzájárulni ehhez a korrekcióhoz. Emlékezetem szerint a néhány napos bemutatón a kulturális politika több fontos képviselője (köztük Aczél György) is megjelent. Arról szó sem lehetett, hogy az efféle zsűrimentes – alkalmi bemutatónak titulált, valójában illegális – tárlatoknak a továbbiakban szabad utat adjanak. De a területet uraló hivatalos értékrend abszurd volta ekkorra már olyan nyilvánvalóvá vált, hogy az Új Írás nem zárkózhatott el a korabeli irodalomhoz és filmhez képest érzékelhetően regresszív képzőművészeti viszonyok ellen fellázadó fiatal nemzedék jelentkezésének reprodukciókkal is kísért dokumentálása elől. Ennek nem mond ellent (a korabeli viszonyokra jellemző inkább), hogy a szerkesztőség kérdőjelet tett az írásom címe mögé, a következő számban pedig a tanulmányommal polemizáló vitacikket közölt.

 

Új magyar avantgárd?

 

Szellemi mozgalmainkat a nemzetközi élet tágas tereire és széles perspektívával kecsegtető útvonalára irányítjuk – a tízes évek derekán ezzel a programmal lépett színre a magyar avantgárd. De még meg sem mutathatta erejét: a Tanácsköztársaság bukása után illegalitásba és emigrációba kényszerült. A modern képzőművészet a reakciós Magyarországon periférikus jelenség maradt, mivel képviselői elkötelezett harcosai voltak a társadalmi átalakulásért folytatott küzdelemnek. Az új eszmék nem tudtak behatolni sem a művészeti főiskolákra, sem a közgondolkodásba. A magyar avantgárd, amely elnyomott művészet volt, a felszabadulás után teret és fórumot kapott. A negyvenes évek végétől azonban ismét a háttérbe szorult. Ma már tudjuk, kemény és igazságtalan volt a vád, amely száműzte a művészeti közéletből. Változást e téren az utóbbi másfél évtized hozott: az idősebb mesterek művészete megújult, az elődök nyomába új nemzedék szegődött.

Az ötvenes évek második felében szerepeltek először kiállításokon azoknak a fiatal képzőművészeknek a munkái, akik az akadémikus posztimpresszionizmus kísértésének ellenállva, a magyar avantgárd és a századelő nemes hagyományaihoz, Kassák és Martyn, Gulácsy, Csontváry és Vajda Lajos műveihez nyúltak vissza – tanulságért, útmutató példáért. Élve a kedvező alkalommal, szétnéztek a nagyvilágban is, ahol más okok miatt, de nagyjából ugyanekkor fordult a figyelem a tízes-húszas évek két nagy jelentőségű avantgárd mozgalma nyomán az orosz és a holland konstruktivizmus, valamint a dadaizmus eredményei, munkái és művelői felé. Bencsik István, Fajó János, Keserű Ilona, Lakner László, Molnár Sándor hamarosan társakra találtak. Az utóbbi tíz év alatt valóságos avantgárd közösség szerveződött. Bak Imre, Bocz Gyula, Csáji Attila, Csiky Tibor, Hencze Tamás, Jovánovics György, Konkoly Gyula, Nádler István, Pauer Gyula személyében az alapítók mellett a legfiatalabb művésznemzedék is helyet kapott. Zárt együttesek nem alakultak ki. Az egyéni kezdeményezéseket azonban terebélyesedő mozgalom váltotta fel. Szaporodtak a kiállítások: Ipartervi bemutató, Szürenon, Mozgás. Gyarapodott az új művészek tábora, erősödött az összetartozás tudata. A Műszaki Egyetem R Kollégiumának helyiségeiben az elmúlt év végén megrendezett seregszemle nem kevesebb mint huszonhét, idősebb és fiatal modern művészet sorakoztatott fel. Nemzedékek, a legkülönfélébb avantgárd irányzatok képviselői adtak kezet egymásnak. Az eredmény nem is maradt el, hosszú idő után ismét eleven valóságában áll előttünk az élő magyar avantgárd.

A résztvevők

A fiatal művészek jelentős része – érthető módon – a magyar avantgárd leggazdagabb örökségéhez, a konstruktivista hagyományhoz fordult. Molnár Sándor egyszínű piros vászna, amely a bemutatón is szerepelt, megismétli azt a gesztust, amellyel annak idején Kassák és köre szakított a képzőművészeti ábrázolás megszokott normáival, a beidegzett formákkal. A műelemzés helyét ezen a képen kérdések foglalják el, amelyeket mi fogalmazunk meg. Hoz-e a mű tisztaságot a csömör után? Van-e egyáltalán csömör, vagy csak az alkotók tehetetlenségéről van szó? S ha van, mi az oka? A kérdéseket szerencsére művek követték. Az üres vászon helyébe – Bak Imre, Lantos Ferenc, Nádler István, Temesi Nóra és legújabban Tót Endre jóvoltából – gazdag ornamentika lépett. A harántvonalakkal szétszabdalt keretrendszer, a körszelet, a négyzethálóba szerkesztett háromszög, a szeszélyes csigaforma, a rombuszba komponált rövidülő hasáb: valamennyi alkotónál egyetlen motívum variációja a tulajdonképpeni mű. Kevés színből, tiszta formákból épülnek ezek a képek, bármi legyen is a látszat: harsány kolorit vagy halk líra, szabályos alakzat vagy amorf szerkezet, feltűnően egyenes határvonal vagy bizonytalan kontúr.

Önálló látásmód, az anyag biztos kezelése jellemzi a műveket. Formateremtő egyéniségnek ez idő szerint egyedül Hencze Tamás látszik, akinek egyetlen képe is megérdemli, hogy a többiektől megkülönbö9ztetve, részletesebben elemezzük. Világos felületen kékesszürke raszterpontok: ennyi a kép, ha a puszta leírásra szorítkozom. A raszterpontok elhelyezkedése, mérete és elmosódó körvonalainak érzékeny megfestése mögött mélyebb rendszer húzódik meg, amely gazdag optikai élménnyel ajándékozza meg a mű előtt elhaladó vagy ahhoz közeledő nézőt. Úgy érzi, mintha megrészegedne; mint úszót a víz mélye, úgy vonzzák körükbe őt is a raszter hullámai.

A seregszemle meggyőzően bizonyítja, hogy a fénykép nagy hatással van a modern képzőművészekre; új szemlélet és új eszközök forrása. Haris László fényképei az absztraktnak nevezett valóság objektív létét dokumentálják. A mindennapi környezetnek azokat a „nonfiguratív” mozzanatait – a formák szabad szemmel alig látható, önfeledt játékát – örökítik meg, amelyek kiindulópontjai az elvon festői és szobrászati ábrázolásnak is. Méhes László munkái fénykép illúzióját keltik. A nyárspolgári idillt kigúnyoló groteszk világ, amelynek hitelét és leleplező erejét a megjelenítés dokumentatív jellege adja, napjaink cseh filmjeivel, társalomformáló mondanivalójával, abszurd látásmódjával tartanak rokonságot. Baranyai András grafikái premier plánok. Mintha látcsőn át nézné a világot; a kerek szabású képekben a bőr sejtelmes felülete, a figura érzékeny szerkezete tárul elénk, amely elvész a nagy egészben, amikor a test egységének – harmóniájának – részeként jelenik meg. Major János most bemutatott műveiben a montázs eszközéhez fordult. A rajz helyét a fotó foglalja el. (Ezzel az anyaggal egyelőre nehézkesebben bánik, mint a grafitceruzával.)

A fénykép ihlette a bemutató egyik legszebb művét, Lakner László Lysoform című festményét. Alkotója nem először és nem csupán ezzel a művével fordult a fotó világához. Egyik korábbi festményén a vászon közepére festett filmkockáról autó mellett felsorakozott katonák néznek ránk a nem is olyan távoli múltból. A seregszemlén kiállított képe egyetlen levelezőlapot ábrázol, amelynek két oldalát egymás alatt, egyetlen nagyméretű vászon síkja teríti ki. Felül a Boszporuszon felvonuló brit hadihajók giccses fényképe, alul a „Tekintetes Rainer Ödön Úrnak Klosterneuburgba” címzett levél látható, többször életnagyságban, precízen megfestve, a papír sárgulását is érzékeltetve. A fénykép olyan elképesztő naturalizmusra tanította meg a huszadik század festőjét, ami mellett Courbet pedáns fegyelmezettségű piktúrája romantikus szenvelgésnek látszik.

A fénykép csak helyettesíti a valóságos tárgyat, amely polgárjogot nyert a fiatalok művészetében is. A pop-art eredményeit asszimiláló csoport tagjai közül elsőnek Galántai György nevét említhetném, akinek grafikái a tárgyak ujjlenyomatait, felületi sajátosságait örökítik meg. Ezek az elemek valamely geometriai alakzat – négyszög vagy háromszög – formájában kapják meg végleges helyüket. Türk Péter munkáiban a betű a tárgy. Csak azt sajnáljuk, hogy a nyomtatott írás egyhangúsága nagyobb élmény számára, mint a betű cizellált szépsége, a betűsor szinte kimeríthetetlen formai gazdagsága. Donáth Péter szürke táblaképeket fest, a szó legszorosabb értelmében, mert hosszúkás képei, akár az iskolai táblák, egyszínűek, arra várnak, hogy teleírjuk vagy bepiszkítsuk őket. Csak a kréta hiányzik a szabályszerű krétatartóból. Meg az alkotás vágya – belőlünk. Kinek bepiszkítani a sivár táblákat? Jovánovics György lép legközelebb a kézzelfogható valósághoz. Gipszbe öntött figurák, gipszbe vésett absztrakt jelek; ez az ő világa, legújabb műveinek tanúsága szerint. A lemeztelenített – színüktől, megszokott anyaguktól megfosztott – tárgyak rejtett mivolta tárul fel. Csáji Attila munkáiban a festékkel egyenragú elem a fémkarika, a rongy, a meggyűrt papír és a hurkapálcika. A fekete alapon csillogó ezüstös fém-szín a pusztulásra ítélt kacat-világ tárgyaira írott jelekre emlékeztető kalligráfiákat rajzol fel. Műveiben a szeszélyes formájú anyag tudatosan formált rendszerbe épül. Pauer Gyula „pszeudoplasztikát” ugyanez a kettős szemlélet jellemzi. Roncsolt felületeket látunk, de ha megérintjük, kiderül, hogy szabályos hasábok, oldaluk tükörsima. Palacsinta- és lábosformát látunk, de ha közelebbről megvizsgáljuk őket, észrevesszük, hogy szabályos félgömbök. A festett dombormű ugyanazt mondja, mint a plasztikus táblakép: a régi művészetnek új nyelvre van szüksége.

A modern formaalkotás nehézségeiről négy művész ad számot. Ilyés István, akinek fa domborművei kettős szerkezetre épülnek. Az egyik elem egyfajta rács. A másik: alaktalan amőbaformák együttese, amelyik a rács mögött helyezkedik el. A két elem kapcsolata és funkciója azonban nem tisztázott. Molnár V. József grafikai sorozata egyetlen témát dolgoz fel. Két idom sajátos vonásait igyekszik megkeresni, egymáshoz való viszonyának, lehetséges formai kapcsolatainak feltárásával. Csutoros Sándor két faragott fabotja és fémdorongja említésre méltó szép munka, csak a gesztus értelme homályos. Csíky Tibor kisméretű domborműveit mutatja be. Elmei tojásdad alakú homorulatok és domborulatok. A legsikerültebbek azok a darabok, amelyeknek szabálytalan formája illeszkedik a dombormű amorf fakéreg-plasztikájához.

Egyesek a régi műfajokban keresik az új formát. Mások az új műfajok meghonosításán dolgoznak. Mint például Haraszty István, akinek mobilja sok látogatót vonzott. A kétméteres – kilövőállásra emlékeztető – mozgó, világító, zajongó szerkezet szabályos műsort ad. Gombnyomásra indul a játék; a nikkelgolyók elhagyják ketrecüket, egy folyosóra gurulnak, majd emelőszerkezet viszi őket a magasba, innen egyenként gördülnek alá, miközben a legkülönbözőbb akadályokba ütköznek. Útjukat bizarr hang- és fényeffektusok kísérik. Erdély Miklós munkáját csak a megnyitó közönsége tudta megszemlélni. A többi vendégnek, a másnap, harmadnap érkező látogatónak a bepiszkított edény, a mosogatni-, takarítani való maradt. A tejkonzervek már engem is üresen vártak. A happening egy napig tartott… Szentjóby Tamás munkája „nyitott mű”, amely a közönség aktív részvételét igényli. Elektromos letapogató fejecskéjét a kép felületéhez érintve az áramkör zárul, a magnetofon rekedt, kaparó zörejeket hallat. A látható valóság hangeffektusokká alakul.

Két idősebb művésszel zárjuk az ismertetést. Független egyéniségek, nem tartoznak egyik irányzathoz sem. Papp Oszkárra a szürrealizmus fél-absztrakt irányzata hatott megtermékenyítően. Egy-egy érdekes alakzat válik nála jellé, a tudat alatt lezajló folyamatokra adva betekintést. A jelrendszer azonban nem egészen az ő saját találmánya, s ezért nem is tud olyan folyékonyan beszélni a segítségével, mint azok, akiktől mindezt eltanulta – Miró, Bálint Endre festészetére gondolok elsősorban. Korniss Dezső képe alighanem a bemutató legszebb darabja. Két élmény kísért a mű láttakor. A mindenség – a csillagvilág – örökkévaló ragyogása s az élő sejtek egyszerű organizmusa. Mint a csillagok a fekete égbolton, úgy ragyognak fel itt a vörös foltok. Mint a lüktető sejtek áramló nedve, úgy folynak egymásba, egymásnak életet adva, egymás életét pusztítva a vonalak és formák.

A kritika dilemmája

Bírálni vagy dicsérni? Hamis alternatívákat választott magának a kritika. Bírál és dicsér, ahelyett, hogy az érveit fogalmazná meg világosan. Szemléletes jelzők, érzékletes képek pótolják a gondolatot, a bizonyítást és a cáfolatot. Az olvasó zavarban van: nem tudja, melyik jelzőnek higgyen jobban, melyik képet tartsa fontosabbnak. Különösen az új irányzatok képviselőinek munkái előtt oszlik meg a kritikusok tábora. Igenlőkre, akik a fiatalokban máris a magyar művészet élő nagyságait látják. S kétkedőkre, akik nem tudják még elképzelni se, hogy a fiatalok (és a mögöttük álló idősebb avantgárd mesterek) munkáinak fedezeteként egészséges törekvések, nemes eszmék szolgálnak. A különbség a módszerben van: az egyik tábor elkényezteti, a másik elvadítja fogadott gyermekeit. Fokozza a már meglevő bizalmatlanságot, nehezíti az egészségespárbeszédet – kritikus, közönség és alkotó között.

Pedig egyértelműségre lenne szükség; ítéleteink őszinte kimondására – elfogultság, előítélet ás hátsó gondolat nélkül. Csak így tehetünk valamit a kritika, a művészet és a társadalom javára. Mert ki lehet, sőt ki kell mondani, hogy például Molnár V. József grafikái gyenge művek, nem jobbak, mint a posztnagybányaiak Képcsarnoknak készített tucattermékei; csak ízlésesebbek azoknál, vagyis közelebb állnak a mához, a mai ember közérzetéhez, de nincs közük, legalábbis egyelőre, a művészet egyetlen igaz ismertetőjegyéhez, a maradandósághoz, mert szellem, fantázia, finomság, gazdagság nélkül való munkák ezek; a jármű pöfög, durrog, de tapodtat sem halad előre. Mint ahogy azt is ki lehet, sőt ismereteink gyarapodásával mind sürgetőbb kimondani, hogy Korniss Dezső jelentős alkotó. Olyasvalamit csinált, itt, Európa kellős közepén, hosszú évek kitartó munkájával, amit Pollock műveiben ismert meg a világ. A vászonra írt döbbenetes jelek, kusza vonalak, sietős mozdulatok, elmosódó nyomok, mint valami lelki szeizmográf, hallatlan érzékenységgel, a dokumentumok és tények meggyőző erejével tárják elénk – mutatis mutandis – a mai ember vívódásait külső és belső fétiseivel. Az amerikai óriás tükrében csak megbizonyosodik a magyar festő életművének jelentősége. Az összehasonlításra azonban mind ez ideig nem vállalkozott a kritika. Hol azért, hogy letagadhassa a valódi értéket, máskor meg azért, hogy értéknek láttassa azt, ami közönséges utánzat. Külön tanulmány témájául kívánkozik, s mi most csak utalhatunk rá, hogy a kritika engedékeny elfogultsága a modern törekvések iránt éppen olyan provincializmus, mint nem figyelni az idő szavára, a világ változásaira. Külföldi utazása miatt nem szerepelt a bemutatón Konkoly Gyula. Egy évvel ezelőtti kiállítása nálunk újdonságnak számított, a nemzetközi mezőnyben azonban csak harmad- vagy negyedrangú teljesítménynek számít. Nem vitás: ha a kritikát magas szinte kívánjuk művelni, nincs más mód, mint egyetemes mércével mérni és ítélni. Azokra a vizekre is ki kell hajózni, amelyek a messzi és idegen kultúrák partjait övezik. Nem szabad elfeledkeznünk sem arról, ami tőlük délre és keletre, sem arról, ami országhatárainkon belül történik. Pollock és Vasarely (hogy csak két nevet említsek a lehetséges sok közül) jelentős művészek. De ha a fiatal művészek méltóak akarnak lenni hozzájuk, akkor minden erejükkel azon lesznek, hogy művészetüket meghaladják. Fontos feladat hárul a képzőművészeti kritikára. Szövetséges alakulattá kell képeznie magát, hogy ezt a fiatal és tehetséges gárdát is, amelyről említést tettünk, segítse a nemes cél valóra váltásában, képességeinek mind hatékonyabb és mind gyorsabb kibontakoztatásában. Ugyanakkor meg kell győznie a kételkedőket: ha távol tartjuk magunkat a mai nemzetközi nagyságok művészetétől, epigonjaik, unalmas és kártékony utánzóik útját egyengetjük. És – ami a nagyobb baj – gátoljuk azoknak a művészeknek a fejlődését, akikben van erő és képesség, hit és lelemény arra, hogy önálló, eredeti életművet alkossanak, amely a mi társadalmunkat, szocialista közösségünket szolgálja.

Próbamérés

Ez a nehéz körülmények között megszervezett és megrendezett bemutató nem vállalhatta magára a fent említett feladatot, Vasarely, Arman és Pollock, Lichtenstein, Kitaj és a többi nagyság művészetének bemutatását, bekapcsolását amagyar szellemi élet vérkeringésébe. Korniss Dezső részvétele azonban fontos lépést jelent azon az úton, amely elképzeléseinek birodalmába vezet. Munkája pontos mérce volt – a látogatónak, a szakembernek, a kiállító többi művésznek, a pályakezdő fiataloknak egyaránt. Az anyag túlnyomó többségét a most szerveződő új nemzedék adta. Huszonhét művész egyidejű bemutatkozása különleges esemény minálunk, hiszen a magyar kultúra szellemi klímája még mindig nem kedvez kellőképpen művészeink csoportosulásainak. Egyéniségei ugyan vannak művészeti életünknek, alig találunk azonban olyan társaságokat, amelyek tagjait közös poétikai elvek, rokon művészeti elképzelések fűzik össze. Van Gogh szavai, amelyek mintegy az új század, a mi korunk művészetének egyik legfőbb jellemvonását jövendölték meg, ma is érvényesek: „Egyre jobban meggyőződöm arról, hogy ha olyan képeket akarunk csinálni, amelyekkel a jelenlegi festészet igazán festészet lenne és elérne a görög szobrászok, a német zeneszerzők, a francia regényírók nyugodt csúcsaira, akkor át kell lépnünk az elszigetelt egyéniség képességein. Ezeket a műveket csak olyan emberek csoportja tudja megteremteni, akik közös eszme megvalósítására tömörülnek.”

Csáji Attiláé az érdem: ő szervezte a nagyszabású bemutatót. Alighanem abban a reményben, hogy a magyar avantgárd túllép az elszigetelt egyéniség képességein és a szó szoros értelmében vett közösségi munka szolgálatába áll. A vállalkozás értékét nem csökkentheti a szerényebb megvalósulás. Kiemelkedő munkát keveset látunk. Hogy csak néhány nevet említsek a népes mezőnyből: Csutoros Sándor, Lantos Ferenc, Major János, Papp Oszkár középszerű műveket állított ki. Nem a tehetség hiányzik, inkább az akarni tudás, a körülmények számbavétele, az önismeret, a konstruktív magatartás, a céltudatosság, amely nélkül a nagy elődök életművét el se lehetne képzelni. Még két példát említenék. Először is Pauer Gyula munkáját; a jókora üvegtáblán barna formák sorakoznak, mint gyúródeszkán a sütésre váró pogácsák. Közelebb lépve hozzájuk valami gyanúsat, megtévesztőt érzünk, s ha engedünk a baráti figyelmeztetésnek vagy a tolakodó kíváncsiságnak, kiderül, hogy a sejtés nem alaptalan. A csonka kúpok, a félbevágott hegyek, a tányérok mind azonos formájúak: szabályos félgömbök. Két megjelenése – egy látható és egy tapintható valósága – van ezeknek az elemekből, s ebből a két valóságból a dolgok ambivalenciája következhetnék. Sajnos, az alkotó megállt az érzékelésnél. A lehetőséget nem váltotta valóságra, a törvényt műre, mely a dialektika igazságát hirdetné. A másik művész, akire felhívnám a figyelmet, Temesi Nóra. Ötletes, szép színekből felépített kompozíciókat mutatott be, kissé felületes kivitelezésben. A konstruktivista kép nehezen viseli el a befejezetlenséget, a megoldatlan, foltos festést. A kontúrokat, hogy egyenesek és egyértelműek legyenek, két oldalról kell megfesteni. Kicsit több műgond mindenkit meggyőzne arról, amit most még csak sejteni lehet, hogy legalább olyan tehetséges alkotó, mint a kiállításokról már jól ismert Bak Imre és Nádler István. Róluk ebben az együttesben reálisabb képet lehet kapni, mint bármikor korábban. Egy előző kiállításon Konkoly Gyula mellett Bak Imre jelentős egyéniségnek látszott, most, csaknem harminc művész társaságában szemlélve, művessége, művészi becsületessége dicséri munkáit.

Egymás mellett sorakoznak az avantgárd festők és szobrászok művei. Tudunk hasonlítani. Lehet mérni, és talán könnyebb ítélni, mintha külön-külön látnánk munkáikat. Még segíteni is tudunk, mert a kritikának ez is a feladatai közé tartozik: rámutatni a gyengékre, gyorsítani a fejlődést.

A hiányzók

A csoportos kiállítások vetik fel a kérdést: kik azok a jelentős személyek, melyek azok a fontos művek, akik és amelyek kimaradtak az együttesből. Könnyű a kritikus dolga: lelkesedik vagy vitázik, attól függően, hogyan értékeli, értékeli-e egyáltalán a kiállításról kimaradt alkotókat. Ezzel a módszerrel most nem sokra megyünk. Igaz, sokan hiányoznak, akiket ide tartozónak vélünk. De mindenki helyet kapott, aki itt kart lenni.

A modern művészet felbolygatta és összerázta a műfajokat. Amint már láttuk, festőivé tette a szobrokat, plasztikát adott a festményeknek. Új műfajokat teremtett, amelyek az ember külső és belső környezetét, használati eszközeit formálják meg. Új összefüggéseket keres, új törvényeket alkot. Ezekre az ismeretekre épül az új gyakorlat. Attalai Gábor, az eredeti tervtől eltérően, nem szerepelt a bemutatón. Távolmaradása fájó hiány, mert munkáinak jóvoltából a textilművészet lett volna hivatva szemléltetni a képző- és az iparművészetek megváltozott viszonyát, amelynek jeleivel naponta találkozunk. Nem véletlen, hogy a festő Lakner László, akinek vászonra festett olajképei tulajdonképpen változatlanul őrzik a műfaji hagyományokat, gyakran és növekvő figyelemmel fordul az új művészetekhez. Az alkalmazott grafikához (leginkább az utca freskójához, a plakáthoz) és a plasztikához (a rózsa-szoborra gondolok). Legújabb munkája belsőépítészeti feladat: fából készült dekoratív kompozíció, térelválasztó elem és festmény is ugyanakkor. Vízszintes lécekből kialakított rács, amelyet egyetlen, de hangsúlyos motívum díszít: egy fa (törzse és a lombozat alsó része), amelyet a párhuzamos lécek plasztikája rajzol az egyhangú felületre.

S ha már itt tartunk, Csiky Tibor nevét kell megemlítenem. Talán a legtehetségesebb a bemutatón szerepelt szobrászok között, bár anyaga csalódást kelt, gyengébb, mint korábbi munkái. Csiky még nem kapta meg a nagy lehetőséget. De azért nem lehet mindenért a körülményeket hibáztatni, a balszerencsét és az igazságtalanságot emlegetni. Tenni is kell az ügy érdekében. Kicsit többet, mint amennyiről a bemutatott anyag árulkodik. Ha kis méretben kell gondolkodnom, akkor olyat kell csinálni, ami igazodik a lehetőséghez és bizonyítja rátermettségemet. Vagy – mert erről a lehetőségről sem szabad megfeledkezni – terveket kell csinálni, a majdan megalkotandó nagy művekhez.

Olykor még Lakner is megalkuszik a feladattal, pedig ő kétségtelenül eredeti tehetség. Újsághírekből montált két „képe” azonban kétes értékűnek látszik. A tiszta érzések, a nemes szándék, a mellett elég sok a torz gondolat; a fiatal növényen elburjánzik a vadhajtás. Persze, nem véletlenül: a fiatal művészek elszigeteltsége melegágya az aberrációnak. Bár az is igaz: gyakran a fiatalokban sincs elég erő és kitartás ahhoz, hogy ellenálljanak a könnyű megoldás – az utánzás és a mártíromság – csábításának.

A történelem akaratát a magyar avantgárd mai képviselői sem tudják megváltoztatni. Rombolni akarnak – hogy a jövőt új alapokra építhessük. Ezt az új világot már mások fogják megtervezni, de hogy ez a szocialista város felépülhessen, Kassák szavaival élve, el kell takarítani a tegnapok romjait. Más szóval: el kell szakítani a posztimpresszionista örökség polgári művészetének kötelékeit. Lehet és van is vitánk az az avantgárd törekvések nem egy eszmei és művészi megnyilatkozásával, mégis foglalkozni kell velük. Nem az avantgárd művészete az egyetlen üdvözítő vállalkozás, de – úgy gondoljuk – helye és szerepe van a magyar kulturális életben. Ezért legalább annyi figyelmet érdemel, mint bármely más művészi állásfoglalás.

Új Írás, 1971/5