Népszabadság
Könyv: Vezet a Kádár-kori gagyigyártás
Pompafejlődésből a dizájnba
Rögtön a közepébe: van-e egyáltalán ma magyar iparművészet? A nálunk megtelepedett külföldi gyártók terméket itt nem fejlesztenek, idejön a már kész és lefut a gépsorokon – hazai formatervezőket nem alkalmaznak. Ahogy a multi-kereskedőláncok is a saját formatervezésű tárgyaikat sózzák ránk, hazai dizájn mégis van: kézműves, esetleges, olyan, mint száz évvel ezelőtt.
Az a száz év nagyjából és pontosabban 130-140 év: nagyjából a kiegyezés után jelent meg tartósan az a főleg a díszítésben megnyilvánuló reprezentációs szellemiség, ami a puszta funkciókon túl már külön jelentőséget tulajdonított a formának is. De nem kell sokáig haladni Vadas Jífesefkönyvében, hogy kiderüljön, a magyar iparművészet története sem különb a magyar történelemnél: a nekirugaszkodás reményteljes szakaszait mindig hosszú és trauma- tikus visszaesések, válságok követik, az európai trendekhez közeledő nyugatosság hullámai mindig hosszabb és így-úgy nemzetieskedve bezárkózó, dermesztőén konzervatív apályokban halnak el.
Vegyünk rögtön két példát. A húszas-harmincas évek egyik legjelentősebb tervezője. Kozma Lajos a barokkos (és főleg főúri) pompakultusz trendteremt veként indult, majd ahogy a Bauhaus építészéi, úg> ő sem tudott hagyományt teremteni azokkal a polgári viliaival, amelyekre ma sokan áhítattal néznek. És a szó szoros értelméber. vett iparművészet (tehát amik: r az ipar magától értetődően és rendszerszerűen ad megrendeléseket tömegtermékeinek megtervezésére is csak úgy virágozhatott Magyar trszágon, min: a hóvirág – az aktuális időjárásuk függően szeszélyesen és mindig csak néhány napig. A katari konszolidáció szűk évtizedeiben is hiába voltak óriási állami m: n :• .vállalatok hosszú távon a főisk iákon végzett formatervezők lepattartak róluk: inkább a gyors nyereséget hozó gagyit gyártották exportra, mint a panellakások ergonóm Pan.ru. Réka szekrénysorait, az Erika széket vagy éppen Borz Kovács Sándor ma már legendás Vargánya lámpáit – és ezekre legalább emlékezhettünk, mert lett belőlük valami.
A könyv másik szomorú tanulsága: a mai idők mennyire rímelnek a Horthy-éra konzervatív izmusára. A funkciókat megvető, azt inkább szemérmesen takargatni igyekvő díszítőkedv újra- és újraéledése, a gyanús nyugatosság megvetése, amikor a jövő helyett valamiért mindig inkább a nemzeti múlt katonai árka ában szeretünk turkálni. Mert a progresszív magyar dizájn másik nagy betegsége a közönséghiány volt igazan: a tervezők törekvései legtöbbször szomorúan messze estek az aktuális tömegízléstől.
Farmotoros vagy kocka Ikarus, a legendás alumíniumkukta vagy kávéfőző, Saturnus étkészlet, a mindenkori plakátok, a Rubik-kocka. Retrovonzalmainknak azért számos tárgya maradt, és ez is kiderülhet a gazdagon illusztrált kötetből, ami lineárisan, korszakról korszakra haladva mutalja be, értékeli a magyar iparművészet áramlatait. Az iparművészeinek sokáig uralkodó része az egyedi díszítőművészet volt, később megjelenik a valódi (a tömeg- termeléshez is kapcsolódó) iparművészet, majd a rendszerváltás óta újra csak a sporadikus, egy-egy nemzetközi kitörésben megjelenő kézműves dizájn. A hazai képzés ugyan európai színvonalú, de ebből nem lett rendszer: Péter Vladimír ezüst ékszerei vagy Losonczi Aron üvegbetonja nem a rendszert, hanem a hiányzó rendszer helyén csírázó, elsősorban az egyéni invenciókat jelképezi.
A dizájn forradalmából tehát nem lett itthon semmi, vagy mégis. Mert Vadas József ugyan az első átfogó könyvet a modem magyar ipar
művészet erősen zökögő történetéről most írta meg, de a ránk szabaduló kapitalizmusnak köszönhetően a tömegdizájn már régóta itt van – az IKEA-katalógusból például szinte bármelyik termék elmenne ebben a könyvben.
VADAS JÓZSEF: A MAGYAR IPARMŰVÉSZET TÖRTÉNETE
Corvina Kiadó, 293 oldal, 2790 forint