A Bolyai Gimnáziumban 1964-ben érettségiztem. Ezt követően jelentkeztem az ELTE Bölcsészettudományi Karára, ahol 1964 és 1969 között magyar irodalmat, történelmet és művészettörténetet tanultam. Több tudományos diákkör munkájába bekapcsolódtam, tanulmányi eredményem révén Népköztársasági Ösztöndíjban részesültem.

Még egyetemista voltam, amikor első publikációm – vitacikk Vas István önéletírása kapcsán Kassákról és a magyar avantgárdról – megjelent a Kritikában. Azóta is rendszeresen publikálok. Számos kisebb-nagyobb tanulmányt írtam, amelyek folyóiratokban jelentek meg (Ars Hungarica, Design, Fotóművészet, Ipari Forma, Irodalomtörténet, Kortárs, Kritika, Mozgó Világ, Művészet, Új Írás, Valóság stb.). Az Élet és Irodalomban, a Magyar Hírlapban közölt recenzióim, továbbá lakáskultúrával foglalkozó magazinok (Lakáskultúra, Otthon, Szép-Lak, Elle Decor) és szakmai orgánumok (Atrium, Octogon, Szalon) számára készített cikkeim száma összesen mintegy ezerre tehető. Több mint harminc önálló kötetem jelent meg.

Pályám első éveiben még jó néhány irodalomtörténeti tanulmányt és kritikát írtam huszadik századi, illetve kortárs írókról. Szakdolgozatomat, majd doktori disszertációmat (1972-ben „summa cum laude” minősítéssel) Kassák avantgárd korszakáról készítettem, így került fokozatosan érdeklődésem fókuszába a modern képzőművészet, azon belül is a konstruktivista esztétika, amely korunk iparművészetét új alapokra helyezte és életre hívta a formatervezést. Immár csaknem három évtizede szegődtem ennek az új – legalább annyira műszaki, mint művészeti jellegű – tevékenységnek, a nálunk először ideológiai okokból fenntartással fogadott, majd a szocialista tervgazdálkodás körülményei között magától értetődően szűk keretek közé szorult designnak a nyomába, s lettem történetének tehetségem és erőm szerint aktív kutatója.

Minthogy emellett publicistaként a környezetkultúra s benne a design szomorú közállapotairól is rendszeresen értekeztem, a mindennapi esztétika történeti hátterét és jelen helyzetét egyaránt megismertem. E publikációim nyomán kaptam lehetőséget arra, hogy összefoglaló könyvet írjak a huszadik századi magyar iparművészet konstruktív tendenciáiról, illetve monográfiát Kassák Lajos képzőművészeti munkásságáról. Mindkét könyv a maga nemében úttörő vállalkozás volt, s ekként – kritikai észrevételei ellenére – elismeréssel fogadta a szakmai közvélemény. Sikerük nyomán jutottam ahhoz az ösztöndíjhoz, amelynek keretében a környezetkultúra terén szisztematikus szociográfiai vizsgálódásra nyílt módom,  és ennek összegezéseként könyvet írhattam a „Magyarország felfedezése” sorozat számára. Egy másik ösztöndíj – három hónapos párizsi tanulmányút – eredményeként ismertem meg közelebbről a huszadik századi építészet és iparművészet egyik legnagyobb alakjának, Le Corbusier-nak az életművét. Munkásságának helyszíni tanulmányozása, majd könyveinek megismerése nemcsak azért volt számomra tanulságos, mert számos magyar pályatársára hatott, hanem művei révén a modern építészet több alapvető problémaköre – lakótelepépítés, előregyártás, plasztikai formaképzés – is feltárult előttem.

E szakmai tevékenység és a hozzá kapcsolódó publikációk nagymértékben segítették szerkesztői munkámat a Corvina Kiadónál, amelynek 1973-ban lettem a munkatársa, és amely a hetvenes-nyolcvanas években a legjelentősebb magyarországi művészeti kiadó volt. Alighanem írásaimnak is szerepe volt abban is, hogy 1980-ban a modern művészeti szerkesztőség vezetését rám bízták. A közel egy évtized során, amíg e szép feladatot elláttam, nem csupán a szerkesztőség elődeim (mindenekelőtt Körner Éva) által kivívott szakmai rangját igyekeztem megtartani (kollégáimnak is köszönhetően) olyan sorozatok gondozásával, mint a művészettörténet forrásait közlő Művészet és elmélet, a kortárs alkotókat (iparművészeket is) közreadó Műterem, a Magyar festők és Magyar szobrászok, továbbá a huszadik századi hazai és a nemzetközi avantgárd klasszikusok életművét feldolgozó monográfiák. A már piacosodó magyar gazdaságban több olyan vállalkozást is elindítottunk, amelyek jelentős üzleti sikert hozva hozzájárultak a kiadványok számának növelésével a kínálat bővítéséhez, illetve nyomdai-tipográfiai minőségének igényességéhez.

Amikor a könyvkiadás gazdasági nehézségei miatt e szakmai szempontok háttérbe szorultak, állást változtattam: az Iparművészeti Múzeum főigazgatójának felkérésére az intézmény tudományos titkára lettem. Fő feladatom a kutatótevékenység összehangolása és a múzeum tudományos eredményeit közreadó évkönyvének (Ars Decorativa) szerkesztése volt. Emellett nemcsak kötelességemnek éreztem, hanem lehetőségem is volt arra, hogy immár többé-kevésbé főhivatásúan tudományos kutatómunkát végezzek. Ekkor láttam hozzá kandidátusi értekezésem („A típusbútor Magyarországon”) kidolgozásához, majd megírásához. A sikeres munkahelyi vitát követően 1992-ben védtem meg dolgozatomat és nyertem el a művészettörténet tudomány kandidátusa fokozatot.

Idővel mind aktívabban kapcsolódtam be a tudományos életbe. A nyolcvanas évek derekán az MTA Művészettörténeti Kutató Csoportjának felkérésére a jelenkori kötet számára megírtam az 1945 utáni magyar design történetét feldolgozó fejezetet. (Az Akadémiai Kiadó financiális okok miatt a könyvsorozat megjelentetését felfüggesztette, és így a kötet sosem készült el.) A kortárs iparművészet és tárgykultúra elméleti szakembereként több műhelytanulmány elkészítésében működtem közre az OMFB Ipari Formatervezési Tájékoztató Iroda felkérésére. Noha ismereteimet elsősorban könyvekben adtam közre (ezek közül többet tankönyvként használtak, illetve használnak), több-kevesebb rendszerességgel előadásokat és kurzusokat is tartottam a Műszaki Egyetemen és az Iparművészeti Főiskolán (Egyetemen).

Le Corbusier-ről írott könyvemnek köszönhetően 1987-ben meghívást kaptam Strasbourg-ba, az építész születésének centenáriumára rendezett nemzetközi tudományos rendezvényre. Ott ismerkedtem meg a magyar származású építész-szociológussal, Stéphane Jonas professzor úrral, akivel ezt követően mind szorosabb szakmai kapcsolat alakult ki. Felkérésére bekapcsolódtam a „Közép-európai kertvárosok” címmel a strasbourgi egyetem által indított és a CNRS (a tudományos kutatásokat organizáló francia szervezet) által támogatott nemzetközi tudományos programba, amely 2002-ben zárult le. Az eredményeit összegező könyvet, amely Magyarországon készült, én gondoztam.

1997-2006 között szerkesztettem (több éven át tulajdonosaként magam adtam ki) a műemlékekkel, régiségekkel foglalkozó Szalon című képes periodikát, a design szakembereként pedig 2000 és 2003 között az Atrium folyóirat főmunkatársa voltam. Mindezzel párhuzamosan számos iparművészeti fejezetet írtam a Révai Új Lexikon számára,  illetve lektoráltam a Nagylexikon 19-20. századi művészeti szócikkeit. Emellett újabb könyveket publikáltam. (Ezek listáját a Bibliográfia tartalmazza.)

1997 óta folyamatosan, előbb óraadó tanárként, 2005 ősz óta az intézmény alkalmazottjaként designtörténetet, bútortörténetet és művészettörténetet tanítottam a Nyugat-Magyarországi Egyetem Faipari Mérnöki Karán az Alkalmazott Művészeti Intézet hallgatóinak. 2003-ban sikeres habilitációs vizsgát tettem, ezt követően 2005-ben egyetemi magántanári kinevezést kaptam.  2007. január 1-jén egyetemi tanárrá neveztek ki. 2010-től 2016-os nyugdíjba vonulásomig a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán a Design- és művészetelmélet, illetve a Design- és Művészetmenedzsment szakok vezetőjeként dolgoztam. Az időközben Budapesti Metropolitan Egyetemmé avanzsált intézményben 2016-tól professor emeritusként továbbra is oktatok.