A Kozma-székek meg a Lingel-polcok

Hiánypótló könyvet írt Vadas József a magyar iparművészet történetéről, amely a kiegyezéstől tekinti át hazánk tárgykultúráját

Péntek Orsolya – 2014.10.27. 16:24

Bármilyen hihetetlen, mostanáig nem írták meg a magyar iparművészet történetét.

Vadas József új könyve (A Magyar iparművészet története – A századfordulótól az ezredfordulóig, Corvina Kiadó) nemcsak abból a szempontból hiánypótló, hogy a kiegyezés korától a kortárs munkákig végre könnyen áttekinthető képet ad a magyar tárgykultúra alakulásáról, de abból a szempontból is, hogy az emblematikus tárgyakat – mint amilyen például egy Kozma-szék vagy a mai napig ugyanúgy kinéző unicumos üveg, esetleg az Árpád motorvonat – és azok tervezőit történeti kontextusba helyezi.

Vagyis nemcsak arról ad számot, hogy az adott munka mikor keletkezett, hogy néz ki, és ki tervezte, de a műből remekül kirajzolódik a háttér is, Magyarország szellemtörténete a kiegyezés korától a napjainkig. Ahogy Vadas említi, tulajdonképpeni iparművészetről és iparművészekről a kiegyezés korától beszélhetünk: ekkor kezdődött el az a folyamat, amelynek során a korabeli mesterekből konstruktőrök, majd ipari tervezőművészek lettek, bár az utolsó lépcsőfokokon elég sok akadályt jelentett a szocialista kor ideológiája és az esztétikához való viszonya. Vadas is megküzd azzal a dilemmával, hogy a külföldön befutott alkotókat, mint amilyen Moholy-Nagy vagy Breuer Marcell, hová sorolhatjuk: magyarok vagy csupán magyar származásúak, végül – helyesen – szerepelteti őket a kiadványban. A kezdeteket felelevenítve szót ejt a mintarajziskoláról, a Képzőművészeti Egyetem elődjéről, majd azt a kort mutatja be, amelyben a nagyszabású építkezések – például az Opera, a Várbazár vagy a Halászbástya – megteremtették az igényt az önállósodó belsőépítészeti munkákra.

Vadas szót ejt az első, valóban autentikus hazai stílus, a magyar szecesszió kezdeteiről és virágkoráról, a Lechner Ödön, Komor Marcell és Jakab Dezső nevével fémjelzett korról, fejezetet szentel a magyar kultúrtörténet egyik legszebb kezdeményezésének, a gödöllői művésztelepnek, ahol Körösfői-Kriesch Aladár és társai a preraffaelizmus, Tolsztoj és Ruskin szellemiségével áthatva próbálták meg megteremteni az élet és  művészet egységét, de bőven szól a mostanában hála istennek újra felfedezett építész, Lajta Béla mesterműveiről is. Mint ahogy külön tárgyalja a magyar plakátművészetet is, amelynek olyan mesterei voltak, mint Rippl-Rónai, Ferenczy Károly vagy később Bortnyik Sándor és Berény Róbert, illetve a csak grafikusként ismert Faragó Géza: Vadas ebben is újat hoz, hiszen a huszadik század magyar alkalmazott grafikájáról olyan túl sok munka nem jelent meg az elmúlt időszakban – hacsak a Pécsett és Pesten, valamint Bécsben és Párizsban is látható Nyolcak kiállítás katalógusának vonatkozó fejezeteit nem tekintjük annak – , emiatt pedig elég egyoldalú a képünk az olyan alkotókról, akik festészeti életművük mellett teljes értékű grafikai oeuvre-t is létrehoztak, mint például Berény Róbert.

Vadas alaposan tárgyalja a gyáripar korát, a hazai textilipar felfutását, a Zsolnay-gyár 1851-es megalapítása óta a magyar művészetben betöltött szerepét, de kitér Thék Endre és a Németországból Magyarországra érkező Lingel Károly munkásságára is: utóbbi mester könyvesszekrényei ma már – aligha túlzás – a két háború közötti korszak polgári, városi kultúrájának és a magyar szellemtörténet legpezsgőbb, legellentmondásosabb korának jelképei.

A szerző érzékenyen mutatja be a húszas–harmincas évek Magyarországát, ahol a „neobarokk társadalom” díszletei között megjelent a Nyugat és a nyugatos szellemiség, valamint a modernizmus, amelyet nyilvánvalóan egyszerre inspirált és irritált a hivatalos kánon. Remekművek sora született meg ekkor Szablya-Frischauf Ferenc exportra készült Árpád motorvonatától (a belsőt Mináry Pál tervezte) a Kozma-székekig, a szegedi dóm üvegablakaitól az első Kovács Margit-munkákig. Olyan alkotók hoztak létre iskolát, mint a Nyolcak egyike, Orbán Dezső (Atelier) – ugyanakkor a magyar ipar nem volt felkészült a sorozatgyártásra. És miközben a zsenik egy része – akik 1919 után kényszerültek emigrációba  – az 1925-ös amnesztiának köszönhetően hazajött (például Berény vagy Kassák) mások, mint Moholy-Nagy és Breuer Marcell örökre távoztak. Kétarcú kor volt ez, és megítélése a mai napig indulatokat szül, de annyi bizonyos, hogy csakúgy, mint az irodalomban vagy a fotóművészetben, az iparművészetben is fénykor volt ez, még akkor is, ha a modernizmus, ahogy arra Vadas felhívja a figyelmet, csak ideológiailag eltérítve, például az egyházművészetben vagy semlegesítve, „art deco” formájában tudott megjelenni.

A szerző objektíven és jól kezeli a háború utáni kort, kiemelve, hogy a szocialista ipar megszervezése során voltak előremutató lépések is, például az iparművészképzés főiskolai szintűvé tétele, ugyanakkor a rendszer kezdettől magában hordozta a bukását, hiszen központosított, tervszerű keretek közt legfeljebb széklábat lehet faragni, minőségi iparművészeti tárgyat készíteni nem igazán lehet. Mégis keletkezett ekkor is néhány olyan alkotás – például Burián Judit Erika széke vagy Gorka Géza vázái –, amelyeket ma már kincsként vadász egy nyolcvanas–kilencvenes években született generáció: ahogy egykor szüleik felfedezték mondjuk az art decót az Ecserin, a szocializmus végvonaglása idején, gyerekeik a számukra izgalmas ötvenes–hatvanas évek tárgykultúrájából csinálnak retrót.

Vadas az „üzemi” tárgyművészet korának és a stúdiók  korának kezdetét az 1968-as Új Gazdasági Mechanizmushoz vezeti vissza: itt jegyezzük meg, hogy az 1968-as változások és egyéb események hatását a magyar szellemtörténetre igencsak ideje volna alaposan megvizsgálni.

A könyv a kortársakig jut el: mint mindig, most is felmerülhet, hogy miért épp azok az alkotók kerültek be – egyébként remek munkáikkal – a könyvbe, akik bekerültek, és miért nem mások. Márpedig ízlésekről nem lehet vitatkozni: a saját korához érve mindenki szubjektív lesz.

Vadas József könyve, úgy véljük, alapmű. Magára valamit is adó értelmiségi könyvespolcán ott a helye.