VADAS JÓZSEF: Gyufájn

Magyarország felnőtt honpolgárainak nagyobb része alighanem látott már gyufát. Esetleg használta is. Egyikben sem lehetett köszönet. Valljuk meg őszintén: manapság, amikor világszerte az egyik legtöbbet emlegetett fogalom a design, s végre mi is egyre gyakrabban vesszük tudomásul, hogy a dizájnról igenis beszélnünk kell, épp a formatervezés egyik legexponáltabb területén kullogunk az utolsók között. Gyufájn híján gyúpálcikáink csapnivalóak. Irinyi országában.

Mert milyen a magyar gyufa? Szálkás. Göbös. Fejetlen. Már egyetlen használat után is elszenesedik. Próbaképp egy egész dobozzal kísérleteztem: egy szálat sem sikerült másodszorra is lángra lobbantanom. Likacsossá lett, gerinctájt elvékonyult valamennyi. Számítottam rá.

Mondhatja valaki: mindez még nem tartozik szorosan a gyufájn körébe. Igaz. De az már talán igen, hogy még mindig a korszerűtlen, hasáb alakú, ún. rövidgyufát gyártjuk. Felsóhajtottunk, amikor az ötvenes évek dogmatikus művészetpolitikájának korcs termékét, a harmincfilléres gyufát végre nem kellett látnunk a trafikokban. Maradt a negyvenfilléres gyufa. Nem volna-e itt az ideje, hogy megtörjük a hegemóniáját? Nem futná-e végre az erőnkből az ötvenfilléres gyufára? S vele együtt a modernebb formára? Külföldi példák nemcsak nyugatiak! egyértelműen bizonyították, hogy az elavult hagyományos alakkal szemben jobb, alkalmatosabb a lap- és a hengergyufa — hosszabb (length) kivitelben, füstszúrós megoldással. Gyártjuk-e mi ezeket? Nem gyártjuk. Hallom, egy Pest környéki termelőszövetkezet melléküzemágában próbálkoznak az öngyújtó formájú gyufa gyártásával, de — a vizuális kultúra szakértőjének hiányában, a konstruktív kassáki mintától elszakadva — ez aligha látszik járható útnak.

„Fejtől gyullad a gyufa” – tartja a régi bölcsesség, S ez ma is így van. De baj van a fejekkel. Vörös és fekete; mintha más színeket el sem tudna képzelni a gyufaipar, Hiába igazolták a színpszichológiai kutatások, különösen Nero Piroman akadémikus vizsgálódásai, hogy a türkizkék például csökkenti az influenza terjedését, a drapp pedig kedvet csinál a szalonnasütéshez — e színeket hiába keresnénk a hazai fejpalettán. Aligha csak művészetpolitikai dilemma…

Végül a dobozról. Külön ügy. Gyújt-e még valaki is gyufacímkét? Nem hinném. Gyufacímke ugyanis nincs. Csak egy nézhetetlenül csúf papírdarabka, mindig ugyanazzal a szöveggel: Igyon gyufát! Vagy az ellenkezőjével: Ne igyon gyufát! — kössön viharkár-biztosítást! Újabban a doboz mindkét felére ragasztanak egyet-egyet. Tépelődhet a gyufahasználó, miközben szálak kiperegnek a dobozukból.

Meg kellene tanulnunk végre skatulyázni. Lemondhatunk-e a vizuális kultúra olyan fegyveréről, mint amilyen a gyufacímke? Naponta legalább egymillió példányban terjeszthetnénk képzőművészetünk értékeit, megfontolva a Fiatal Gyufászok Körének ötletét, mely szerint a középiskolai művészettörténeti oktatás segédanyagaként hozhatnánk forgalomba a dobozokat. Negyvenfilléres reprodukció — ütőkártya a tömegkultúra kezében.

Van tehát kiút a jelenlegi válságból. Társunk, jóbarátunk a gyufa: a tűz csiholója. Ne kényszerüljünk vissza a kova és a tapló barbár korszakába.

 

 

(In: Reményi József Tamás –Tarján Tamás: Mindent hét lapra. Irodalmi paródiák, Budapest, 1981. 201–204. o.)