70 évem margójára

 

Kritikusként kezdtem, tanárként fejezem be. Remélhetőleg csak a munkás életemet. Lehet, hogy fordítva kellett volna? Devecseri Gábor, aki anyukám gyerekkori baráti körének tagjaként rendszeresen felbukkant új-lipótvárosi lakásunkon a hatvanas években, amikor egyetemre jártam, valami ilyesmit tanácsolt. Ma már világosan látom: bölcs javaslat volt ez a részéről. A tanításnál kevés erősebb ösztönző erő létezik önmagunk folyamatos és sosem elégséges művelésére. Minthogy azonban nyugdíjra készülődve aligha kezdhetem újra az életemet, legjobb, ha őszintén bevallom: pályakezdőként a szabad vagy annak tetsző szerkesztői pálya lebegett célként magam előtt. Erre – sok más mellett – anyai nagybátyám szolgáltatott számomra életre szóló mintát. Somlyó György, akihez gyerekkoromtól haláláig rendszeresen feljártam, hogy megbeszéljem vele a világ folyását, s eszmét cseréljünk az élet és benne a művészet aktuális dolgairól.

 

A szabad pálya iránti vonzalmamnak csak némi kitérővel sikerült érvényt szereznem. A Képző- és Iparművészeti Lektorátus, ahová az Egyetem tanulmányi osztályának jóvoltából közvetlenül az iskolapadból kerültem, nem szellemi műhely, hanem hivatal volt. Fél nyolcra kellett bejárni, és délután négyig vagy ötig tartott a munkaidő. Dogmatikus konzervativizmusa ugyancsak mélységesen lehangolt. Számos fontos szakmai tudnivalóra és személyes kapcsolatra tettem ott szert, de a szó szoros értelmében belebetegedtem a kötöttségbe meg a légkörébe. Gimnáziumi osztálytársam, a kitűnő fotós és remek nyomdász, Huschit János barátom húzott ki a slamasztikából: engem ajánlott egy kis művészeti folyóirat, a Műgyűjtő szerkesztőjének. Akkor már nem voltam teljesen ismeretlen: rendszeresen jelentek meg írásaim különböző vezető kulturális lapokban (Jelenkor, Új Írás, Élet és Irodalom). Első publikációmat, amelyet még egyetemistaként írtam a Kritika számára, a költőfejedelem Vas István dedikált kötetével köszönte meg. S ez az (alighanem túl korán jött) elismerés csak növelte megalapozatlan önbizalmamat. Ennek tudható be, hogy ifjonti naivitásomban a hatalom kulturális bástyájaként számon tartott Művészeti Alapnak rontottam, amikor Heti zsűri című publicisztikámban kemény kritikát mondtam a Képcsarnok Vállalat álságos és ugyanakkor elfogultságoktól sem mentes bírálati tevékenységéről. Sajtópert akasztottak a nyakamba, a lapot megszüntették, csakhogy megszabaduljanak tőlem.

 

A szerencse azonban ezúttal sem hagyott el. Néhány hónapos szabadúszás után a Corvina Kiadóba hívtak szerkesztőnek, és – ettől függetlenül – az Élet és Irodalom állandó külső munkatársa lettem. Ezt követően két évtizeden át – formálisan – nyugodt keretek között zajlott az életem. A kiadóban a modern művészeti szerkesztőség tagjaként (utóbb tíz éven át vezetőjeként) könyvek sorát szerveztem, illetve szerkesztettem, az ÉS képzőművészeti kolumnistájaként pedig hetente-kéthetente jelentek meg írásaim. Kritikusi tevékenységemet nem nekem kell mérlegre tennem, de tekintélyes pályatársaim (mindenekelőtt Frank János, Miklós Pál, Néray Katalin, P. Szűcs Julianna, Rózsa Gyula) és két jelentős vidéki múzeum vezető munkatársai (Pécsett Romváry Ferencék, Székesfehérvárott Kovács Péterék) mellett talán nekem is volt némi szerepem a kortárs képzőművészeti értékrend már a rendszerváltás előtt érzékelhető helyreállításában. S bár közben néhány könyvet is írtam, negyvenes éveimben kicsit borzongva kérdeztem magamtól a Vörösmarty téri (ma már nem létező) irodaház levegőtlen folyosóján: Te jó isten, ennyi volt, innen fogok nyugdíjba menni?

 

Nem így történt… Ha nem is könnyű, de annál mozgalmasabb évek következtek. A nyolcvanas évek derekán jó barátom, Rózsa Gyula lett az Iparművészeti Múzeum főigazgatója. Mikor hírét vette, hogy jelentős átszervezésekre kerül sor a kiadóban, az intézményhez hívott tudományos titkárnak. Akkor már javában dolgoztam kandidátusi értekezésemen, amely A magyar bútor 100 éve címmel 1993-ban könyvként is megjelent – ez volt az invitálás egyik oka. A másik talán még ennél is lényegesebb lehetett: az iparművészettel kapcsolatos széles körű, számos publikációm révén manifeszt érdeklődésem. Ez a vonzalom szintén egyetemi éveimre nyúlik vissza, Kassák Lajos özvegye ugyanis az alkotó halála után engem vett maga mellé a hagyaték rendezésére. Magától értetődően adódott, hogy a magyar avantgárd vezető alakjának munkásságához kapcsolódott mind a szakdolgozatom, mind a kisdoktori értekezésem. Szakmai fejlődésemre nézve pedig különösen annak volt jelentősége, hogy Kassák az elsők között figyelt fel a modern iparművészet természetének korszakos jelentőségű szemléletváltására, a formatervezés (mai szóval a design) mind fontosabb kulturális szerepére. Minthogy első munkahelyemen történetesen iparművészeti munkák bírálatával foglalkoztam, majd ezt követően, már publicistaként, rendszeresen cikkeztem a tervezés helyzetéről, sőt Nem mindennapi tárgyaink címmel vaskos szociográfiát is írtam a kortárs magyar környezet- és tárgykultúra anomáliáiról, leendő főnököm úgy érezte, nekem is, a múzeumnak is csak hasznára válhat, ha náluk folytatom tevékenységemet.

 

Személyes okok miatt öt év után sajnos távoznom kellett az intézményből. Amikor azonban a család megélhetését jelentő kiadói, illetve lapszerkesztői munkám bizonytalanná vált, újfent jó barátok jöttek segítségemre. Jahoda Maya belsőépítész közbenjárására és kollégái (Szentpéteri Tibor, Csikszentmihályi Péter) jóvoltából ismét a nyugodt építkezés korszaka következett: ötvenegynehány évesen tanítani kezdtem a soproni egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetében. Ott habilitáltam és lettem egyetemi tanár is. Most pedig, amikor ezeket a sorokat írom, már Budapesten, a Budapesti Metropolitan Egyetem (korábban BKF) design- és művészetelmélet s menedzsment szak élén töltöm utolsó aktív tanévemet. Időközben a rendszeres kritikusi tevékenységet könyvek írása váltotta fel. Egyaránt akadnak köztük ismeretterjesztő kiadványok, amelyek valamiképp szintén tanári tevékenységem részei, illetve kifejezetten szakkönyvek. Ez utóbbiak közül legfontosabbnak tavaly megjelent monográfiámat (A magyar iparművészet története) tekintem, mindenekelőtt azért, mert most már azzal a nyugodt tudattal nézek a még hátralevő (ki tudja, mennyi) idő elé, hogy ami képességeimtől telt, azt megtettem. Feladatot bőségesen, irritáló szakmai adósságot a magam munkálkodásában talán nem hagyok magam után a jövő nemzedéknek.

 

Kelt: Budaörs, 2016 őszén

 

(Kilencvenhárom jeles hetvenes. Napút Évkönyv 2016, 89–91.o.)