Kevés publicista mondhatja el, hogy kritikus véleményének/érvelésének a nyilvánosság erejére apellálva foganatja lett volna. Több évtizedes pályámra visszatekintve magam sem vagyok kivétel. Ez esetben azonban szinte csoda történt. Az időközben elhunyt Zaha Hadid sajnos nem kapott lehetőséget, hogy építhessen Budapesten, a belváros cikkemben felvázolt átépítésétől azonban a kerület vezetése végül is visszatáncolt.

 

Léghajó a Bécsi utcában?

 

Aki történetesen hallotta az ötödik kerületi polgármester nyilatkozatát, rokonszenvesnek, sőt lelkesítőnek tarthatta mindazt, amiről és ahogy Bolgár Györgynek beszélt a Klubrádióban még a nyár derekán. „Legyen új városközpont – nyilatkozott ugyanis Rogán Antal, majd indoklásul hozzátette: aki turistaként „a gyönyörűen megújult Erzsébet tér”-ről szeretne kijutni a Vörösmarty térre, annak egyrészt „egy szűk kis helyen kell átmenni”, másrészt szembetalálja magát „egy olyan hatalmas tömb(bel), ami teljes egészében lepusztult. És ugyanakkor nagyon alkalmas terület arra, hogy új városközpont kialakuljon ott.”

Mint Csordás Lajos tudósításából (Elröpülhet Foster léghajója, Népszabadság, aug. 11.) olvasóink értesülhettek róla, Rogán Antal nem a levegőbe beszélt. Az Országos Tervtanács július közepén megvitatta és nagy többséggel elfogadta a kerület által előterjesztett elképzelést. Eszerint a Bécsi utca páros oldalán a Harmincad utca és a Kristóf tér között álló öt házat lebontanák, s helyükön egy angol világsztár építészirodája – a Foster & Partners – tervei nyomán alul üzleteket, fölötte irodákat magában foglaló, legfelül szállodával és köztérként funkcionáló tetőterasszal ékeskedő megakomplexum létesülne, amely a magasban léghajót formáz.

 

Arról az új városközpont megálmodója nem tett említést, hogy a szóban forgó terület a világörökség védőzónája, ahol szintén nem lehet következmények nélkül bontani, sem a szabályozásban előírt maximális harminc méteres magasságot jócskán meghaladva építkezni. (A szomszédos Kempinskit is meghaladva.) S természetesen nem szólt – még nem szólhatott – a szakma felhördüléséről sem, amely a tervtanácsi döntés, majd az annak alapján kiadott kerületi határozatot követően bontakozott ki. Éppenséggel azt a benyomást keltette, mint aki maximálisan betartja az előírásokat, hallgatva a legnevesebb szakemberekre, illetve mindarra, amit azok mondanak. Holott a történelmi város szövetébe történő drasztikus beavatkozás hírére egymás után jelentettek be kategorikus ellenvéleményt és/vagy fellebbezést különböző szakmai szervezetek-intézmények. Csak néhányat említek a legtekintélyesebbek közül: a Budapesti Műszaki Egyetem urbanisztikai tanszéke, a Corvinus Egyetem Tájépítészeti Kar Településépítészeti Tanszéke, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, az ICOMOS (a nemzetközi műemlékvédelmi szervezet) magyar bizottsága, a Magyar Építőművész Szövetség. A leghisztérikusabban a Magyar Építész Kamara reagált; olyan elementárisnak érezte tagjainak aláírásgyűjtésben is manifesztálódó felháborodását, hogy visszahívta azt a három tagját, aki a zsűriben a tervre igennel szavazott, noha ehhez – mint utóbb kiderült – joga nem volt.

 

Bár a projekt egyelőre csak elvi engedély birtokában folytatódhat tovább (magyarán a beruházás még nem kapott zöld jelzést az építés megkezdésére), koncepciózusan és alaposan előkészített akcióról lehet szó. Az ugyanis, amivel a szakmai és a széles nyilvánosság napjainkban szinte kész tényként szembesül, jó ideje érlelődik. Somlyódy Nóra a Magyar Narancsban publikált írásában (Védett belvárosi épületek bontás előtt – Utcát vegyenek) már két éve felfigyelt rá, hogy itt alighanem valami nagyszabású akció készül: „a Bécsi utca páros oldala (mármint a szóban forgó szakaszon – V.J.) egyetlen háztól eltekintve … Csipek Péter vállalkozó érdekeltségébe tartozik.” Nem kell tehát az érintettektől olyasmit kérni, hogy tessék végre előállni a farbával. Az az üzletember, aki sikeresen (és hadd tegyem hozzá, mert megérdemli a dicséretet) példásan, az értékeket megbecsülve-megtartva élesztette újra (urbanisztikai szakszóval revitalizálta) a Deák Ferenc (immár stílusos becenevén a Divat) utcát, most már az egész belváros léptékében kíván hasonló vérátömlesztést végrehajtani – igaz, ez esetben a régi épületek feláldozásával. Nem tudom, sikerül-e a tervét megvalósítania (erős szövetségesei vannak: nemcsak a polgármester támogatja, hanem a kerületi főépítész, Cselovszki Zoltán is); illúzióim ezért nincsenek. Jelen voltam (hallgatóként) azon a szakmai fórumon, amelyet a Magyar Urbanisztikai Társaság a minap rendezett Liliom utcai székházában. Bár az előadók többsége nem hagyott kétséget afelől, hogy ellenzi a léghajó-házat, számomra paradox módon az derült ki az időnként filológiai elemzésbe bonyolódó hozzászólásokból: mint minden építési-műemléki szabályozás, a miénk sem terjed ki valamennyi részletre. Aki leleményes, márpedig a jelek szerint egy Foster nagyságrendű tervezőnek ez nem okoz nehézséget, megtalálja azt az építészeti formulát, amely – némi jogi csűrés-csavarással – kifoghatja a szelet előbb a bírálók, utóbb a fellebbezők vitorlájából. Magam sokkal egyszerűbben érvelnék. Csatlakozva Ferkai András építészettörténészhez, aki az Országos Tervtanácson nemmel szavazó két szakember egyikeként minden ékes szónál beszédesebb képekkel bizonyította, mi mindennel leszünk szegényebbek az esetleges bontás következményeképpen.

 

Fotók híján szerényen csak annyit jegyeznék meg: Velencében történetesen nyilak mutatják az utat a Szent Márk térre, olyan nehéz a sikátorokon átvergődnie az idegennek. (A milánói dómot meg a strasbourg-i katedrálist szintén szűk utcákon kell megközelíteni.) Arról az apróságról nem is szólva, hogy a mi Vörösmarty terünk aligha nyújt azokhoz hasonlítható élményt a kíváncsi utazónak. (A kissé szomorkás élményben jócskán részes a korábbi kultúrpalota semmitmondóan szikár kubusát pár éve felváltó „posztmodern” üvegbuborék.) Az sem reális felvetés, ha egyetlen – mégoly nagyszabású – épület kapcsán új városközpontot vizionálunk; túlságosan nagyvonalú bejelentés ez még annak tudatában is, hogy a Károly körúton és a Március 15-e téren hamarosan szintén építkezések kezdődnek – ezek fővárosi beruházások lesznek. Hiszen a környéken bőven akad még tennivaló. Hadd utaljak csak a Kossuth Lajos utca elhagyott és elhagyatott üzleteire. Továbbá arra, ami még közelebb van: mindmáig foghíjként tátong a József Attila utca-Károly körút optikailag és funkcionálisan egyaránt lezáratlan kereszteződése. Akármilyen esztétikus formát nyert is az elmúlt években, nem csupán találó, hanem árulkodó is, hogy a volt központi buszpályaudvar előtt árválkodó telket – nem éppen pozitívan minősítve – gödörnek nevezte el a leleményes népnyelv.

 

Az angol tervezőiroda szerepének megítélése némileg hosszabb és kacskaringósabb gondolatmenetet kíván. Számos példa bizonyítja a világban, hogy egy-egy nagyhírű építész különleges teljesítménye városi ikonként funkcionál; emellett gazdaságilag is rendkívüli vonzerőt fejt ki. Norman Foster ilyen képességű – emblematikus – figura; ráadásul stiláris értelemben sem feltétlenül rossz választás. Elég végigpörgetnünk az interneten az irodájának honlapján látható munkáit. Formavilága visszafogott, az alkotó inkább a technikai minőségben, mint a művészi megjelenítésben jeleskedik. Szép számban akadnak nála izgalmasabb és érdekesebb egyéniségek; például az iraki származású Zaha Hadid, aki a szomszédos Kristóf téren (a parkolóház helyén) épített volna, és akinek Rogán – úgymond – kevésbé örült: munkája „kicsit úgy nézett ki, mintha leejtették volna.” Hogy más is így látja-e, az kérdés, ami viszont biztos: Foster művészete egészen más természetű. A mai high-tech attraktív eszközeivel is igazodni képes a múlt emlékeihez. Legbravúrosabb projektjei – a Reichstag kupolájától a nimes-i Carré d’Art-on át a British Museum nagy udvaráig – történelmi-művészettörténeti jelentőségű épületek aktualizálásának tekinthetők. Egyik helyen sem bontott, hanem kiegészített; új életet lehelve a régibe. Szerencsés lett volna tehát a belvárosban is ilyen feladatot kapnia vagy a feladatot így – a meglevő értékek újra hasznosításával – értelmeznie.

 

Van mit féltenünk ugyanis. Mindenekelőtt a város történelmi szövetét, amely éppen olyan érték, mint az azt alkotó épületek, hiszen ezek többsége itt nem annyira külön-külön, mint inkább együttesükben őrzi azt, amitől lerobbant állapotukban is a hangulatuk fakad: a történelmi levegőt. Hát még ha helyreállítanák őket! Akkor például láthatóvá válna az egykori Fischer üzletház (a Harmincad utca sarkán) fantasztikus szecessziója, amely a Kármán Géza-Ullmann Gyula alkotópároshoz fűződik. A bontásra kijelölt házak között ráadásul egy kiemelkedő alkotás is akad; klasszikus emléke annak a világnak, amely inkább az ellenkezőjéről, az unalmas lakótelepeiről nevezetes. A Gulyás Zoltán tervei szerint 1960 és 1963 között emelt egykori Chemolimpex székház (OTP-fiókkal az alsó szinteken) a legjobb értelemben vett modern épület, homlokzatán finom metszésű ablakok felhőkarcolókról ismerős raszterhálójával. Az u alakú nyitott udvart a két szabályos és szögletes szárny látványos tömbje övezi, harmonikus arányaikkal szervesen illeszkedve a századfordulós környezetbe. A Mies van der Rohe-i minimalizmus provincializmustól és kozmopolitizmustól egyaránt mentes hazai változatát szinte minden kézikönyvünk reprodukálja; de hadd ne terheljem az olvasót bibliográfiai adatokkal. A hatvanas évtized első felének egyik klasszikus alkotása – mondanám róla, csakhogy ez így félrevezető, hiszen az épület nem jellemző sem arra a (nehéz) időre, sem arra a (szegényes) Magyarországra. Épp az teszi jelentőssé, hogy kivételes: mind megformálásában, mind kivitelében nemes és elegáns alkotás. Gránit- és márványlapokkal burkolták; amiért is tervezőjét méltatlan (politikai természetű) inzultusok érték, holott az építész az Erzsébet-híd építkezéséből visszamaradt anyagokat használta fel hozzá.

 

Évszázadokon keresztül többnyire úgy építettünk, hogy bontottunk. (Nem ritkán a korábbi épület értékes anyagaiból.) Hogy egy közeli ragyogó példát említsek: a Gresham egykori székházát, amelyet ma Four Seasons-ként ismerünk, a Hild János által megformált tér egyik klasszicista palotájának helyén emelte 1910 táján a biztosítótársaság. A nem sokkal később kibontakozó avantgárd jelmondata (Kassák szóhasználatában) így hangzott: „Itt vannak a rombolók legenergikusabbjai és itt vannak az építők legfanatikusabbjai.” Ez a morális parancs nemzedékeken át hatott a progresszió legjobbjainak gondolkodásmódjára. Íme néhány sor a nem is olyan távoli múltból, a Magyar Művészeti Tanács Építészeti Szaktanácsának (tagjai a korszak vezető építészei: Kozma Lajos, Kaesz Gyula, Granasztói Pál) 1945. március 22-én kelt jegyzőkönyvéből. Eszerint a háborús pusztítások nyomán „a súlyosabban rongált, de pótlással átépíthető fővárosi épületeket ne állítsák vissza eredeti állapotukban, mert azok túlnyomó többsége fölösleges kiképzésekkel, tornyokkal, drága, ízléstelen és korszerűtlen díszítésekkel volt túlhalmozva.” Ennek a közelmúlt értékeit sima homlokzatok mögé rejtő modernizálásnak jó néhány emléke maradt ránk; leghíresebb az úgynevezett „Fehér ház”, más okokból nem kevésbé ismert a volt Iparterv-székház, a Bécsi és a Deák-Ferenc utca sarkán. Jó volna azonban végre nem folytatni a rossz gyakorlatot; s a hajdanival össze nem mérhető szégyenteljes állapotából ezt a hatvanas évek avantgárd kiállításairól nevezetes épületet is inkább fel kéne újítani. Ez nem pusztán a személyes véleményem, ez ma a városképvédelem uralkodó álláspontja. Fosternek és szellemes ötletének meg más helyet keressünk. Amennyire a képek alapján megítélhető, megérdemli.

Népszabadság, 2010. november 2.