A hetvenes évek derekán már mind többet foglalkoztam a kortárs iparművészettel (designnal), s hogy jobban értsem annak hazai ellentmondásos helyzetét, a múltjában is egyre szisztematikusabban búvárkodtam. (Ennek szülötte lett első komolyabb könyvem, A „Művészi Ipar”-tól az „Ipari Művészet”-ig.) Jelen írás, amely egy kiállítás esszéformát öltő recenziója, nem kis részben ennek a kutakodásnak köszönheti létét. Jelentős elődök/gondolkodók idézeteivel érvelő tanulmány tehát, ha lábjegyzetekkel nem is terheli meg az olvasót. Ennek ellenére ezzel kapcsolatban is hozzá nem értéssel inszinuáltak – szóban a hátam mögött és írásban is. A neves néprajzkutató és mellesleg a kortárs magyar iparművészet hivatalos lektora, Domanovszky György azt vetette szememre (Vadas József útja a népi iparművészet körül, 1978/12.), hogy „járatlan (vagyok – VJ) a népművészet alapvető kérdéseiben.” Természetesen nem tekinthetem magamat néprajzosnak (s újraolvasva a szövegemet, önkritikusan azt is meg kell jegyeznem, hogy árnyaltabban kellett volna fogalmaznom a népművészet kollektivitásának értelmezésében), de én nem is a népművészetről cikkeztem. Hanem arról a világ más tájain sem ismeretlen folklorisztikus szuvenírgyártásról, amelynek semmi köze sem a (nem túl) régi népi díszítőművészethez, sem az egykori népi, még kevésbé a kortárs designhoz. Válaszomban ezért – a cifra nyomorúság hamis illúziójával leszámoló Szabó Zoltán, valamint a Domanovszkyval már az ötvenes években is vitázó Veres Péter szempontjainak felidézésével – Változatlanul kitartottam felfogásom mellett.

 

Népi iparművészet avagy a nép iparművészete

 

Már az első mondattal bajaim vannak. A magyar népi iparművészet negyedszázada című kiállítás katalógusának első mondatával. Amely így hangzik: „E kiállítás feladata, hogy bizonyító erővel érzékeltesse az elmúlt negyedszázad új hajtásának, a népi iparművészetnek létjogosultságát.” És amely első mondat – most már alaposabban végiggondolva – azt állítja: a népi iparművészet huszonöt esztendős; azt hangsúlyozza: a népi iparművészet új dolog; s a negyedszázados népi demokrácia tudatában szinte még azt is belénk szuggerálja: a népi iparművészet és a népi demokrácia egymástól elválaszthatatlan. De legalábbis nem független egymástól.

Csakhogy ez kérdés. Nagy kérdés méghozzá. Egyelőre a katalógusnál maradva, aggályaim vannak akkor, ha a fenti sorok mellett egy sor más – már első olvasásra – vitatható megállapítás áll. A népművészet – hagyományos formájában – a paraszti társadalom produktuma; kissé furcsa tehát azt olvasni, hogy „A XIX. század második felében – a magyarországi kapitalizálódás kezdeti korszakában – indult erőteljes fejlődésnek a tárgyi népművészet”. Nincs olyan ismerője a népművészetnek, aki nem éppen e kultúra egységében látná legfőbb értékét, aki ne hangsúlyozná, hogy a népművészet az egész közösség életét és környezetét átfonta. Nem egyszerűen „díszítőművészet” tehát, amint ezt több helyen is olvashatjuk. Önkényes – bár gyakran felbukkanó – megállapítás az is, amely szerint „a ma népművészete… a népi iparművészet” volna. De maradjunk az egzakt tényeknél. Valóban csak huszonöt éves a népi iparművészet?

Az első kísérlet: a „feltámasztás”

Mint a katalógusból megtudjuk, a népi iparművészeket tömörítő HISZÖV 1953-ban vált ki a kisiparosok országos szervezetéből a KISZÖV-ből. Ez a tömörülés valóban huszonöt esztendős. Csakhogy háziipari szövetkezetek már a századfordulón működtek. Annak a kornak a találmányai. Hogy a történelmi szituációt érzékeltessem: a feudalizmusról a kapitalizmusra váltó Magyarországon alakultak az első ilyen szervezetek; akkor tehát, amikor a kisipar már válságba került és amikor a nagyipar még nem tudott vezető pozíciókat szerezni magának. Ezt nem én mondom, a háziipari szövetkezetek szerepéről a kortárs nyilatkozik így, a nagyipart könyveiben és lapjaiban szorgalmazó, ám a realitásokkal is számoló Gelléri Mór, aki szerint „a kisipart a nagyiparral szemben csak a szövetkezés képes megvédeni, mert ez megszerzi a kisiparnak a nagyipar előnyeit” (1899).

Nem sorolom az érveit; okos és később igazolódó szavait. Nekünk – a népi iparművészet kezdeteit firtatva – elég annyi is, horgonyozzunk le annál a ténynél: nemcsak a társadalom és a gazdaság volt átmeneti helyzetben, hanem a korabeli iparművészet is. A századfordulón már felbomlóban a minden tárgyat esztétikusan is alakító népművészet és még sehol a tárgyakat már gépeken előállító ipar ipari művészete. Hova fordulhattak azok, akiknek szemük volt, és akik ezért okkal kritizálták a gyárak kommersz termékeit? Természetesen a népművészethez, amely azonban – s ez nagyon lényeges – már akkor is csak emlék volt, ha közeli emlék is. Az egyik legilletékesebbet, Bokor Imrét, a Kalotaszegi Háziipari Szövetkezet igazgatóját idézem 1916-ból: „Kalotaszeg népi kultúrája, a legendás meseország népművészete füstölgő romhalmazzá lett.” S hogy kétségünk se legyen a végzetes pusztulásról, hozzáteszi: „Szép volt (…) szép lehetett.”

Vajon feltámasztható-e még egyszer? Kimondva, kimondatlanul erre a kérdésre felelt a századelőn minden érdekelt. Azok is, akik a kapitalizálódás folyamatában csak a rosszat látták s nem vették észre a történelmileg szükségszerűt. És azok is, akiket a szomorú tények – a népi kultúra elsorvadása és az ipar kommercializálódása – még nagyobb következetességre késztettek. Ezek közé tartozott az erdélyi népművészet egyik legjobb ismerője, Körösfői-Kriesch Aladár, aki a népművészet élesztgetésén szorgoskodó szövetkezetek ellenében nem habozott kimondani: „A népművészetet mai formájában az enyészettől meg nem menthetjük.” Ám nemcsak szókimondása miatt érdemes írásaira hivatkoznunk. Következtetésénél, ha lehet, még igazabb, mai ismereteink szerint is helytálló a magyarázat, amely szerint „A népművészet a mienkétől nagyon eltérő szükségleteket elégített ki”, ezért „a megváltozott gazdasági és szociális viszonyok miatt”, „a mi művészetünk nem lehet egyszerű folytatása annak”.

            A második kísérlet: „a nemzeti öntudat (…) dobbanása”

Népművészet és iparművészet összekapcsolására a harmincas években került sor újra. Jelezzük ezúttal is a történelmi hátteret: a világgazdasági válság sújtotta és reakciós uralmú Magyarországon zajlik ez a kísérlet. Mindkét mozzanat fontos, mert a nagyipar válsága éppen olyan jelentős szerepet játszik a kézműveshagyományok, nevezetesen a háziipar feltámasztásában, mint a népművészet leplében szított nacionalizmus, amely egyaránt alkalmas eszköz volt a társadalmi feszültségek elboronálására és a magyar függetlenség látszatának fenntartására.

Nemcsak az jelzi a magyar iparművészet pálfordulását, hogy egyik vezető teoretikusa, a tízes években még gépi iparművészetet szorgalmazó Nádai Pál ekkoriban fordul a népművészet felé. Hanem árulkodnak az évszámok is, az évszámok mögött pedig felsejlenek a történelmi motívumok. A Galilei-kör egykori tagja a gazdasági válság előestéjén ír először – korábbi nézeteit megkérdőjelezve – arról, hogy a népművészetet „a közkeletű hit szerint a városiasság, a nagyipari életforma öli meg. De ez még kérdéses. Mert íme, most, éppen akkora érdeklődés fordul feléje, mint még soha.” Nádai ekkor – 1928-ban – még csupán arra a következtetésre jut, hogy a népművészet emlékeinek gyűjtése nemzeti és egyetemes érdek, ami igaz is; 1933-ban azonban már ennek az önmagában nemes tevékenységnek a nem éppen rokonszenves indítóokát is megadja, amikor a népművészek és az iparművészek első közös seregszemléje alkalmából a gyöngyösbokréta-szellem mellett érvel: „A nagy várakozások között a nemzeti öntudat hatalmas dobbanása volt az a sok szemnek való gyönyörűség, melyet a népi szépségek kínáltak az idegeneknek. Itt a gyöngyösbokrétás, csillogóan kedves falusi leányseregek, ott a Szent István-napi ünneplőbe öltözött kedves atyafiak. S mindezek mellett a mi kiállításunk a Technológián, mely első örömhangja volt a felfelé törekvő magyar népművészeti és háziipari munkának.”

Úgy tetszik, a nemzeti öntudat csak itt dobbant nagyot. Mert a hivatalos Magyarország minden olyan törekvéstől elzárkózott, amely valóban a nép – az elnyomott osztályok – sorsán próbált volna változtatni, ha mással nem, legalább minimálisan esztétikus környezettel. Egyszerű vonalvezetésű, gépeken gyártott és a sorozatgyártás folytán olcsó berendezési tárgyakkal. Éppen 1933-ban ítélték el Molnár Farkast és hat társát, amiért az előző évi vásáron osztályellenes izgatásnak minősített építészeti-iparművészeti kiállítást rendeztek. Igaz, ők nem gyöngyösbokrétás kislányokat és ünneplőbe öltözött atyafiakat vonultattak fel, hanem a munkások mindennapi sorsát szemléltetve tettek javaslatot a magyar valóságot is megváltoztató új környezetre.

Harmadik kísérlet: „a nemzeti forma”

Az időpont az ötvenes évek eleje, 1952-ben tartják azt a tanácskozást (népművészek, néprajzosok részvételével), amelyen írásba foglalták a valóságban már hosszú évtizedek óta létező népi iparművészet fogalmát. 1953-ban, a Minisztertanács 2034. számú határozata nyomán alakul meg az eszmei felügyeletet gyakorló Népi Iparművészeti Tanács és a gyártást megszervező, a kereskedelmi forgalmazást bonyolító HISZÖV. Ezek a száraz adatok, de itt is utaljunk a háttérre. A népi demokrácia építésének egyik legnehezebb szakaszában vagyunk, amelyet egyaránt terhelnek a múlt mulasztásai a háborús pusztításokkal megfejelve és az akkori vezetés hibái. Ezzel a két körülménnyel magyarázható, hogy a harmincas évek közösségnek elkötelezett korszerű iparművészete ellenében a népies iparművészet kap szabad utat. Gondoljuk csak meg: az akkori magyar ipar még mindig nem volt fejlett nagyipar, nem igényelt formatervezőt. A kulturális politika szektás vonásai miatt pedig a nagyiparral szövetkező és a széles néptömegek szükségleteire apelláló funkcionalista tervezésre a formalizmus és a kozmopolitizmus megsemmisítéssel felérő bélyegét sütötték. Ezért logikus fejlemény, hogy ismét együtt szerepelnek a népművészek és az iparművészek az országos reprezentatív kiállításokon. De túl az önmagában is árulkodó, nem éppen a legjobb hagyományt eszünkbe juttató tényen, érdemes felidézni az „ideológiát” is. A tömegek szolgálata helyett valamiféle elvont nemzeti forma programját körvonalazza Lengyel Györgyi: „a személyes tapasztalatcsere (iparművészek és népművészek között – V.J.) (…) egyrészt előmozdítja majd népművészeink technikai tudásának fejlődését (…) másrészt pedig hozzásegíti iparművészeinket az igazi nemzeti forma felismeréséhez és új alkotásokban való megvalósításához.” Hogy a nemzeti formára irányuló kísérlet ahisztorikus program, vagyis elhibázott vállalkozás volt, arra Veres Péter mutatott rá, mondván: a mesterségesen életre hívott álnépies iparművészet „az egészet elviszi a szép és a hasznos világából az „érdekes”, a „furcsa”, a „divatos”, a „groteszk”, sőt a „torz” irányába.”

Negyedik kísérlet: virágzó iparág

Néhány következtetést már levonhatunk. Először is: a népi iparművészet nem lehet a régi népművészet folytatása, mert mindkettőnek mások a társadalmi-gazdasági feltételei. Másodszor: a népi iparművészet nem lehet – mai értelemben vett – iparművészet sem, mert a mi korunk a gyáripar kora, a népművészet pedig kézműves-technológiára épül. Harmadszor: a népi iparművészet tartalma is változáson ment át. A századfordulón, amikor még a preraffaeliták is a középkori kézművesműhelyek szellemében dolgoztak, a háziipari szövetkezetben készített megannyi népművészeti munka tiltakozás volt a gyáripar kommersz termékei ellen. A harmincas években, amikor már a haladó iparművészek a gyár felé orientálódtak, a tényleges népnek – a társadalom túlnyomó többségének – szükségleteire apelláló közösségi iparművészet ellenlábasaként szolgált, némi nacionalista ízzel. Az ötvenes években pedig: jó szándékú, de meddő kísérletnek indult, amely elvesztette történelmi létjogosultságát, mert a nagyipari tervezés az 1956 utáni korszakban mind nagyobb teret nyert és a hatvanas években kibontakozott a közösséget szolgáló szocialista tárgytervezés. Így jött el az az időszak, amelyet a katalógus a népi iparművészet virágkorának nevez, és azzal jellemez, hogy a „népi iparművészet felzárkózott a „nagy művészetek” mellé”. Az indoklás formális: a vállalat „hírneve az országhatárokon túl nőtt és erre az időre már Brüsszeltől Tokióig, Svédországtól Afrika partjáig ismerték az ügyes kezű, alkotóképes magyar népművészeket”. A magyarázat pedig árulkodó: az igények kielégítésére ugyanis „tervezőrészlegeket” állítottak fel, amelyek munkáit a kivitelezőrészlegek sorozatban gyártották. Magyarán: a kereskedelmi szempontok háttérbe szorították a művészi meggondolásokat. Az eredmény? Egyfelől: „újszerű népi motívumok”, másfelől, de egymástól nem függetlenül: rekordteljesítmények, „a termékek összértéke a múlt esztendőben meghaladta a 3 milliárd forintot”.

Az első kritika

Jól jövedelmező vállalkozás lett a népművészetből. Vagyis háziipar – mondhatnánk Lesznai Anna szavaival, aki egy korai írásában részletesen foglalkozott népművészet és háziipar viszonyával. És aki már 1913-ban tisztázott bizonyos alapfogalmakat: sajnos anélkül, hogy megfogadták volna az intelmeit.

Szó volt már róla, milyen változáson ment át a népművészet a háziipari szövetkezet mechanizmusában. Lesznai azonban, aki hímzéseiben maga is felhasználta a népi kultúra vívmányait, ennél is tovább megy. Nem kevesebbet állít, mint azt, hogy ez a változás szinte szükségszerű. És törvényszerűen vezet torzuláshoz: „Háziipar és népművészet; ezeket az elnevezéseket sokszor egyenértékűeknek és egyértelműeknek tekinti a felületes köznapi beszéd. Pedig merőben különböző fogalmak rejlenek alattuk, melyeknek felcserélése végveszedelemmel fenyegeti a népművészetet.”

Lesznai meg is indokolja a véleményét. A háziipar kivétel nélkül pénzszerzési szándékon vagy kényszerűségen alapszik (…) A népművészetnek kezdete ellenben mindenütt azt mutatja, hogy a nép saját gyönyörűségére (…) teremtett (…) ékes tárgyakat, melyeknek kereskedelembe bocsáthatóságáról fogalma sem volt.” Vagyis helyesen veszi észre, hogy a népművészet az önellátó falusi gazdálkodás produktuma volt, amelyben esztétikai és gazdasági érték egymástól megkülönböztethetetlenül összefonódott. Ezzel szemben, mint már Gelléri Mór is figyelmeztetett rá, a háziipar a piacgazdálkodást hozó kapitalista fejlődés terméke. A kettőt összeházasítani, azaz háziiparban népművészetet csinálni nem lehetséges.

Legalábbis veszedelmes kompromisszum nélkül. Lesznai biztos érzékkel ismerte fel, hogy a kereskedelmi szempontok révén új szükségletek gyűrűznek be a háziipari szövetkezetbe, az új szükségletek pedig új tárgyakban nyernek kielégítést. És itt a bökkenő. Mert a népművészet csodás produktumait életre hívó kollektív tudatot a leginvenciózusabb népi iparművész sem tudja ma egy személyben pótolni. Az is súlyos konfliktusokat eredményez, hogy az új szükségleteket képviselő új tárgyak nemegyszer új anyagokat és új technológiát követelnek. Az új anyagok és az új technológiák pedig nem férnek össze a régi technikákon és anyagokon alapuló eredeti motívumkinccsel.

A mai kritika

Joggal vetődik fel ezek után a kérdés: milyen koncepciót mutat a Néprajzi Múzeumban megrendezett kiállítás: háziiparrá vedlett-e a népművészet? – hogy Lesznai Anna szellemes kifejezését kölcsönözzem.

Egyértelmű igennel vagy nemmel nem válaszolhatok. A kiállítás ugyanis (részben) történeti áttekintést ad; legalábbis több olyan népművészt mutat be (Kapoli Antalra, Gerencsér Sebestyénre, Kis Jankó Borira gondolok), akik még az ötvenes évek elején is dolgoztak, de akik a század elején helyenként még elő népi kultúra közegéből mentették át azt, amiről Körösfői, Lesznai, Bokor is látta, hogy az idők távlatában menthetetlen.

Másrészt: egy sor hiteles változatot látunk. Nagyon szép darabokat, különösen szőtteseket. Igaz ugyan, hogy a népművészet éltető közege felbomlott, de szakértelemmel ma is el lehet készíteni az egykori tárgyakat vagy az ahhoz hasonlókat. Hiszen a népművészetnek nem utolsósorban a változatlanság a stílusjegye; az emberek nemzedékről nemzedékre hagyományozták utódaiknak a mintákat és a fogásokat.

Más kérdés: szükséges-e ez a legjobb esetben is másoló tevékenység? Hogy ellenpéldával érzékeltessem, mire gondolok; a népi táncot kizárólag úgy őrizhetjük meg, ha az új generációk újra megtanulják és gyakorolják. Az edények, szőttesek, faragások és bőrmunkák azonban elállnak a múzeumban.

Mondhatni persze: az igazi hagyományőrzés a folytatás. Igen, folytatni kell a népművészetet, csak az a kérdés: hogyan?

            Úgy is lehet, ahogy például a kiállító Bálint Ferenc teszi. Nem éppen a legszerencsésebb módon. Székeket farag. Nem reprodukál, továbbformálja a későreneszánsz eredetű népművészeti mintákat. Ő talán azt mondja: megújítja; én azt mondom: visszafejleszti. Mert az eredmény egy se nem barokk, se nem népi bútor, amely ráadásul a mi mai életkörülményeinkhez, a technológiában, anyagban, formálásban is érvényesülő társadalmi valóságunkhoz sem igazodik.

Hát akkor mi a helyes út? A HISZÖV termékeit bemutató kiállításon nem találunk kérdésünkre választ. Nem is találhatunk. A népi iparművészet ugyanis hamis kategória. Csinálmány. Sőt, akármilyen paradoxonnak hangzik is, ellenkezik a népművészet lényegével. A népművészet kollektív műfaj volt; az egész közösség gyakorolta és az egész közösséget szolgálta. Ezzel szemben a népi iparművészet egyéni műfaj; csak bizonyos egyének gyakorolják is – a tárgyak egyedi vagy kis szériás jellege folytán – csak bizonyos egyének birtokolják. Az, amit ma népművészetnek nevezünk, egykor a paraszti társadalom iparművészete volt. Folytatását tehát kizárólag a ma – mindannyiunknak tervező – iparművészeitől remélhetjük. Reméljük.

Kritika. 1978/9.