A balatonboglári kápolnatárlatok a hetvenes évek magyar szellemi életének – azon belül a kortárs képzőművészetnek – figyelmet keltő eseménysorozatát alkották. Olyan (jobbára) fiatal alkotók állították itt ki munkáikat, akik a fordulat évétől perifériára szorult vagy éppen a szubkultúra régióiba kényszerült modernizmus világához kötődtek. A hatvanas-hetvenes évtizedben ugyanis – nem kis részben a kádári konszolidáció korábbiakhoz képest szabadabb kulturális közegének köszönhetően – féllegális kiállításokon, lakáson vagy művelődési házakban rendezett néhány napos bemutatókon egyre több jele mutatkozott az avantgárd újjáéledésének a korabeli képzőművészeti élet igencsak konzervatív világában. Fenntartásaim ellenére, amelyeket a rendezvények vegyes/vitatható minősége miatt sosem rejtettem véka alá, pályakezdő kritikusként rokonszenvvel fogadtam és látogattam ezeket a tárlatokat. Ekként vállaltam részt azokból az erőfeszítésekből is, amelyek a boglári bemutatók legalítását célozták. Nem csupán az állami szervek (minisztérium, pártközpont) számára okoztak ugyanis gondot az ex lex kiállítások, a résztvevő művészek szintén kiegyezésre törekedtek: marginális helyzetük és csaknem ellehetetlenített tevékenységük rendezését szorgalmazták. A próbálkozás, mint ismeretes, sajnos nem vezetett sikerre, a kápolnatárlatoknak utóbb adminisztratív intézkedések vetettek véget. A rendszerváltáskor ezért magától értetődően vetődött fel a magyar képzőművészet legújabb kori történetének rekonstrukciója és annak részeként a hányatott sorsú hazai avantgárd e fejezetének feltárása. Engem is megkerestek, de a mártíromság hálás mítoszához nem kívántam adalékokkal szolgálni. Ez ügyben publikált írásaim és tetteim magukért beszélnek, gondoltam; bármiféle utólagos megnyilatkozás csak magyarázkodás volna. Álláspontomon most azért változtattam, mert egy hozzájárulásom nélkül publikált informális jegyzetem nyomán az elmúlt időben több olyan minősítés is nyilvánosságot kapott boglári ténykedésemmel kapcsolatban, amelyeket inszinuálónak és – ami a lényegesebb – igaztalannak is érzek. Jelen cikk ezek vitairataként kíván a magam egykori indítékai és dokumentumai segítségével a történtek józan értékeléséhez hozzájárulni. A mai olvasó tájékoztatására cikkemhez utólag még egy dolog kívánkozik magyarázatképp: a mindennapi szóhasználatban „happening”-ként kifogásolt rendezvények valójában bulik voltak, s nem konceptuális művészeti események, amelyek csak később szerepeltek a kápolna programjában. 

Negyven év után
Nem csak a boglári kápolnatárlatokról

Dolgaim rendezgetése közben került a kezembe néhány régi fénykép, amely 1975-ben készült a Balaton partján. Művészbarátaimmal helyszíni szemlére utaztunk; ennek emlékei a fotók. Felkértek ugyanis, hogy rendezzek kiállításokat a boglárlellei temetődomb kápolnájában. A megbízás a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségétől érkezett, amint arról egy ugyancsak a közelmúltban felbukkant feljegyzés tudósít.[1] Annak idején én írtam, de tökéletesen megfeledkeztem róla. Akkor derült fény a létezésére, amikor a szervezet egykori főtitkára, Mikó Sándor belsőépítész otthon az iratai között rábukkant, és tavaly bekövetkezett halála előtt nem sokkal eljuttatta hozzám. Sosem publikált dokumentumokról lévén szó, úgy gondoltam, érdemes beszámolni róluk. A Kádár-kori szellemi élet egy mindmáig számon tartott és neuralgikus csomópontját képező eseménysorozatához – a hetvenes évek eleji balatonboglári kápolnatárlatokhoz – kapcsolódnak, amelyekhez több formában is volt némi közöm. Még fontosabb talán, hogy negyven év immár történelmi távlatából minden bizonnyal nem csak a magam számára nyújtanak megszívlelendő tanulságokat.

Az 1975-ös történet valójában a hatvanas évek derekán kezdődött. Alighanem a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának 1966-os tárlatával, ahol először kaptak látványos formában falat a pályára lépő új nemzedék, hogy úgy mondjam, másként alkotó képviselőinek – mindenekelőtt az újkonstruktivisták és a szürnaturalisták – stílusukkal kultúrpolitikai vihart kiváltó munkái. Noha ez a maga nemében kivételes akció nem folytatódhatott: a szervezet akkori vezetőinek megbuktatásával a Stúdió visszatért korábbi konform irányvonalához, a kezdeményezés így sem bizonyult hiábavalónak. A két évvel később rendezett országos seregszemle kapcsán már nem lehetett szó nélkül hagyni, hogy a magyar művészet számos jelentős képviselője s vele irányzata miért nem szerepel a megatárlaton. A rendezvény e fogyatékosságát leghatározottabban Vitányi Iván tette szóvá Visszautasítottak és nem jelentkezők kiállítása című vitairatában,[2] amelyet élénk polémia követett a Népszabadság hasábjain.[3] A lap munkatársaként Rózsa Gyula azzal zárta le az eszmecserét: oldjunk, hogy köthessük.”[4] Ennek ellenére oldódás egyelőre nem következett be, inkább csak kötés.

Ezt személyes tapasztalatból is mondom. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján friss diplomásként a Képző- és Iparművészeti Lektorátus munkatársa voltam, s így belülről ismertem a képzőművészeti élet elképesztően centralizált irányítási mechanizmusát. Minden nyilvános kortárs művészeti kiállítás tervéhez ennek az 1963-ban életre hívott intézménynek az előzetes jóváhagyása, a rendezvény megtartásához a teljes anyag tételes zsűrizése volt szükséges. A grémiumokban művészek és (jó esetben) művészettörténészek ültek, ám a végső szót még a múzeumok és a Műcsarnok számára is a Lektorátus vezetője mondta ki írásos Határozatában. Önmagában ez a nem éppen demokratikus szisztéma sem lett volna baj, csakhogy a gyakorlatban szubjektív elemekkel párosult: nem elvi-esztétikai alapon dőlt el, kik „az államilag engedélyezett absztraktok” (Rózsa Gyula korabeli kifejezése), és kik azok a kísérletezőnek mondott alkotók, akiknek egyedüli kiállítóhelyként az előnytelen fekvésű és kis Fényes Adolf Terem maradt. Az inkább bürokratikus hivatalként, mintsem szellemi műhelyként működő intézmény elöljárói ódzkodtak a kortárs művészet egyetemes trendjeihez akár csak szándékában közelítő művek bemutatásának engedélyezésétől.  Így aztán az Ormos Tibor vezette hivatal bátortalansággal elegy konzervativizmusa magától értetődően provokálta ki a művelődési házak, egyetemek, klubok zártkörű kiállításainak második nyilvánosságát, ahol a háttérbe szorított modernizmus legkülönfélébb életkorú, felkészültségű és tehetségű képviselői kaptak lehetőséget a bemutatkozásra.

1968-ban még valami történt, ami a későbbiekben – s főként a mi történetünkben – különös jelentőséget kapott. Galántai György (akkor pályakezdő) festőművész[5] műteremnek bérelt ki a katolikus egyház tulajdonát képező balatonboglári temetődombon egy üresen álló kápolnát a hozzá tartozó kriptával. Miután barátaival tartózkodásra alkalmassá tette, 1970 nyarán mint magánszemély mindenfajta zsűrizés nélkül több kisebb kamaratárlatot rendezett benne, amelyek másságukkal szakmai közérdeklődést és egy ideig még a község vezetőinek körében is rokonszenvet keltettek. Ezen felbátorodva, a balatoni rendezvények mintegy „továbbfejlesztéseként” került sor ugyanazon év decemberében a festőművész és rajztanár Csáji Attila szervezésében a Műegyetem R. Kollégiumában közel harminc olyan alkotó részvételével egy háromnapos – a szervezők szerint állami kontrollt nem igénylő – zártkörű munka-bemutatóra, amely Vitányi kifejezésével a visszautasítottak és nem jelentkezők első nagy seregszemléjének tekinthető. Reprezentativitását mutatja, hogy az országos tárlatról hiányzó Korniss Dezső vagy Papp Oszkár mellett a fiatal generáció olyan meghatározó – utóbb a magyar művészet élvonalába emelkedő – képviselői is részt vettek rajta, mint Lakner László, Jovánovics György, Keserü Ilona.

Ez utóbbi anyagáról Új magyar avantgárd?[6] címmel az Új Írás 1971. májusi számában hosszabb beszámolóm jelent meg, nyáron pedig én írtam a kápolna Új magyar avantgárd  néven beharangozott kiállítás-sorozatának egyik katalógusszövegét. Jelentőségüket véletlenül sem szeretném felnagyítani: az előbbit még egy stiláris és fogalmi görcsökkel küzdő kritikus fogalmazta; a másikról pedig csak annyit, hogy alig pár soros jellemzések a négy kiállítóról. A két publikációm inkább a boglári történetbe kapcsolódásom miatt érdekes, minthogy az addig békés események látványos fordulatot vettek. A soraimmal bevezetett tárlat megnyitójának másnapján, 1971. július 8-án a Somogyi Néplapban Horányi Barna Törvénytelen úton néhány avantgarde címmel feljelentésnek minősülő cikket közölt, majd nem sokkal később a Magyar Hírlapban Esztergomi Lászlótól jelent meg egy hasonló tartalmú kritikus írás. Galántaiék előbb helyreigazítást kértek a lapoktól, majd a legfelső állami és pártszervekhez – többek között Aczél Györgyhöz – fordultak, megértést, sőt közbenjárást kérve. Az ügy végül a pártközpontban landolt. Személy szerint a kulturális ügyekért felelős alosztályvezetőnél, Molnár Ferencnél. Akkoriban az Irodalomtörténet szerkesztőjeként is tevékenykedett, s e minőségében rendszeres kapcsolatban álltam vele. Valószínűleg ennek tulajdonítható, hogy beosztottjaként a képzőművészeti terület referense, Tóth Miklós bevont előbb a Lektorátusnál is ortodoxabb felfogású Művészet folyóirat megújítását célzó szakmai grémium,[7] majd a boglári kiállítások ügye kapcsán a pártközponti gondolkodás munkájába. A lap szerkesztőbizottságát menesztették, 1972 októberében új felelős szerkesztőt neveztek ki. A boglári fiatalok panaszának kezelése sem volt ellenemre: néhányszor már megfordultam a helyszínen, több kiállítót közelről ismertem, s az apparátus békés megoldásra, Galántaiék számára is elfogadható modus vivendi kialakítására törekedett. Aczél György embereként Molnár Ferenc kiegyezéses politikus volt, s nem tehetett másképp korábban a szegedi egyetem kutatójaként a nemzetközi avantgárd egyik fő alakja, Moholy-Nagy László korai korszakával foglalkozó Tóth Miklós sem.

A boglári kápolnatárlatok történetéről Sasvári Edit és Klaniczay Júlia Törvénytelen avantgárd [8] címen gazdag levéltári dokumentumanyagot is felvonultató monográfiát publikált 2003-ban. Ebből egyértelműen kiderül: a kulturális osztály komolyan vette Galántaiék (visszafogott, tárgyilagos stílusú) levelét, amely a Somogyi Néplap inszinuáló hangneme és a tanácsi apparátusok bürokratikus intézkedései mellett azt is szóvá tette, hogy a Képző- és Iparművészeti Lektorátus nem tekinti őket partnernek. Miközben a helyi szervek (részben a sajtó mozgósításával) kriminalizálták, a kiállítási élet felügyeletére hivatott állami intézmény pedig a szellemi életből majdhogynem kitagadta őket, a kulturális vezetés érzékelhetően változtatni kívánt a nyilvános konfliktus miatt számára is kellemetlen helyzeten azzal, hogy az integrálásukra törekedett. Az érdemi megbeszélés előkészítéseképp a boglári kiállítók szeptember 25-én postázták azt a tíz művész és négy művészeti író jegyezte „vitaindító referátum”-ot, amely összefoglalja legfőbb gondjaikat: a következetlen és nem ritkán szakmaiatlan zsűrizési gyakorlatot, az experimentális (vagy annak mondott) alkotók indokolatlan társadalmi-szakmai kirekesztettségét és az önköltséges kiállítás szűkös teréhez mérten aránytalanul nagy anyagi terhét. „Legális kiállítási lehetőségünk ezért tulajdonképpen nincs” – vonják le következtetésüket. A terület működési mechanizmusának teljes újragondolását szorgalmazva.

Nem minden alap nélkül – tehetjük hozzá. A kulturális politika vezetőinek figyelmét az új gazdasági mechanizmus fényében nem kerülhette el, hogy a terület erős centralizációja – különösen az igencsak tagolt irodalmi élettel összevetve – számos téves döntésért felelős rugalmatlan rendszert eredményezett. Az 1967-ben bevezetett „tűrt” kategória nyitást jelentő szándék nyomán született, hiszen a korábban nyilvánossághoz alig vagy egyáltalán nem jutó alkotók/irányzatok számára kínált rendszeres bemutatkozási lehetőséget, de egyúttal gondokat is felvetett. A hetvenes évek elején a nyilvánosságban mind gyakrabban fogalmazódott meg, hogy a „három T” kritériumainak érvényesítése felkészült szakemberek híján nem egyszerű és nem egységes; az is nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdasági-társadalmi kezdeményezéseket ösztönző politikai környezetben látványosan eszmélő szakma avantgárd orientációjú művei számára egyetlen kiállítótér nem elegendő. A Képcsarnok Vállalat „heti zsűri”-ként elhíresült kommersz képiparának leleplezésével jómagam épp ekkoriban ütöttem rést a Művészeti Alap szocialistának mondott álszent mecénási szisztémájának addig szilárdnak vélt falán, történetesen e lap hasábjain.[9]

A másik oldal szintén felelősen gondolkodott: „véleményünk szerint kísérletezéseink beleférnek a mai magyar kulturális politika koncepciójába” – olvasható segítségért folyamodó beadványában.[10] Vagy ahogy Galántai György egy 1990-es rádióinterjúban fogalmazott, „rájöttük, hogy ez így nem folytatható, zsűriztetnünk kell.”[11] Ez a felismerés elegendő alapot szolgáltatott ahhoz, hogy a felek tárgyalóasztalhoz üljenek. A találkozóra 1971 októberében került sor a pártközpont épületében a kulturális osztály, az illetékes minisztérium és a Lektorátus képviselőivel, másfelől Bak Imre, Csáji Attila, Galántai György, Haraszty István, Orvos András, Pauer Gyula, továbbá a Fiatal Képzőművészek Stúdiójától Kádár János Miklós részvételével. Tóth Miklósnak a megbeszélésről készült másnapi feljegyzése[12] talán túloz abban, hogy a bogláriak „a kulturális politika alapelveivel egyetértenek”, de a központ álláspontját, miszerint „nem tekintjük őket társadalmon kívülieknek, a jó szándékukat sem vonjuk kétségbe”, hitelesnek lehet tekintenünk. Mindenesetre egyezség született, amelynek értelmében a kiállítók a következő évben változtatnak addigi gyakorlatukon: anyagukat eljuttatják a Lektorátusra, amely azt – szakítva elzárkózó álláspontjával – engedélyezésre szakmai testület elé bocsátja. Ily módon a találkozó legalizált egy olyan csoportot, amelytől egy évvel korábban a hivatal még kategorikusan elzárkózott.

A megbeszélésen résztvevő művészek a Klaniczay–Sasvári szerzőpáros kötetéhez készült interjúsorozatban egybehangzóan úgy emlékeznek az 1971. októberi találkozóra, hogy merev ellenállásba ütköztek. Ezen nincs mit csodálkozni. Akkor – és még sokáig – nem volt reális követelés magánszemélynek független kiállítási intézményt működtetni. (Kiadót, színházat sem.) Nemkülönben eltekinteni a (párt)állami keretektől, a vele járó irányító és kontrollszereptől. Ennek ellenére – egykori tanúként és a történteket tágabb összefüggésbe helyezve utólag is – másképp értékelném a fejleményeket. A bogláriak említett vitaanyagáról ugyanis Tóth Miklós kérésére informális feljegyzést[13] készítettem Megjegyzések a kápolnatárlat résztvevőinek referátumához címmel.[14] Feltételezésem szerint taktikai okokból volt rá szüksége az osztálynak, amely az irritáló állapot megnyugtató rendezésére törekedett úgy, hogy közben dogmatikusainak szigorú leszámolást váró hátországával (Lektorátus, Minisztérium, kommunista aktíva) szemben fedeznie kellett magát. A magyar kulturális politika Aczél Györgyhöz kötődő reformszárnyának úgy kellett lavíroznia, hogy mind belső ellenzékével, mind külföldi – elsősorban szovjet – kritikusaival szemben megvédhesse ortodox bírálói által liberálisnak tekintett irányvonalát. Ez nem egyszer halogató vagy éppen ellentmondásos helyzetet teremtett.[15] Bezárás vagy tiltás azonban még véletlenül sem került ekkor szóba; minden erre vonatkozó következtetés[16] történetietlen – a két évvel későbbi végkifejletből adódó utólagos és ezért igaztalan – projekció. A Lektorátus finom megregulázásával éppenséggel a kápolnatárlatok törvényesítése és az ott kiállítók integrációja volt ugyanis a cél. Hiába ironizál a szóban forgó kötetben Sasvári Edit a zsűrizés funkciójára vonatkozó (a műfajból adódóan utalásszerű) megjegyzésemen.[17] A szakmaiság és a minőség demokratikus érvényesítésének – s ez volt a fő követelés – az egyszemélyi döntéshozatal ellenében nem volt és ma sincs más záloga, mint a zsűri – akármit tapasztalunk vagy gondolunk adott esetben egy-egy ilyen grémium személyi összetételéről, illetve működéséről. Egyébiránt a folytatás is ezt látszik igazolni.

1972 tavaszán Orvos András[18] eljuttatta az első nyári kiállítások anyagát a Lektorátusra, amely – az ügy kényes voltára tekintettel – előkelő zsűrit hívott össze. Az intézmény vezetői mellett részt vett benne két ismert festő (Csik István, Eigel István), Somogyi József szobrász, a szövetség elnöke, továbbá Dávid Katalin és Németh Lajos művészettörténész; az utóbbi hármat aligha lehet lektorátusi hivatalnoknak tekinteni. A független szakértők – az apparátus képviselőivel szemben – egybehangzóan támogatóan foglaltak állást, noha kifejezetten lelkesek – a jegyzőkönyvből úgy tűnik fel – ők sem voltak az anyag minőségétől. Amolyan „hagyjuk, hogy legyenek” (Somogyi József) felkiáltással igent mondtak a munkák bemutatására.[19] A happy enddel záródni látszó történet ezek után, már a megnyílt kiállításon kapott végzetes gellert. A tanácsi szervek – alighanem egy tévedés, illetve félreértés folytán – több munkát a falról leszedettek, ezt követően pedig a nehézségekbe belefáradó Galántai júliusban úgy dönt, felrúgja a megállapodást: nem kér többé zsűrit. Így – immár zömében – illegális rendezvényekkel és egyre több – építési, köjál és más engedélyek hiánya miatti vegzatúrák közepette – zajlott le a következő két szezon.

Sasváriék monográfiája szépen dokumentálja, részben Rózsa T. Endre és Perneczky Géza tanulmányaira hivatkozva, hogy Galántai döntése, tevékenységének radikalizálódása mögött egyfajta szellemi indíték is meghúzódhatott: a kápolna programjában időközben a bevett műfaji formákkal szakító koncept-art és akcionizmus került előtérbe Szentjóby Tamással és Erdély Miklóssal az élen. Mégpedig a táblakép keretei között maradó hagyománytisztelő tábor, személy szerint Csáji Attila és köre ellenében. Noha a központi szándék 1971-ben a társaság működésének rendezése volt, a zsűrizés nyílt elutasítása után az adott hatalmi viszonyok között a kimenetel nem lehetett más, mint a bezárás, amelyre – erre sem árt emlékeztetni – végül is csak a következő szezon végén, 1973 augusztusában került sor. A kényszeredett és ezért igencsak elhúzódó döntésre rímel Orvos András 1990-ben a rádióban kifejtett véleménye: „Én azért elgondolkodnék azon, hogy a hivatal rúgta szét, vagy magunk rúgtuk szét saját magunkat. Bizony, mi is hibásak vagyunk. Nagyon jól tudtuk – illetve Gyuri is jól tudta –, hogy olyan programokkal irritáltuk nemcsak a hatalmat, hanem a közönséget, akkor már mindenkit, hogy az másképp nem is alakulhatott volna.”[20] Szabó László ominózus cikke a Népszabadságban[21] a hatósági lépésre már inkább csak utólagos magyarázattal és főleg a hasonló akcióktól elrettentésképp kívánt szolgálni.

Nem tudom, melyikünk volt a naivabb. Galántai György-e, aki úgy gondolta: a kápolna bérlőjeként fütyülhet azokra a szabályokra, amelyek még a muzeológusokat és a Műcsarnok művészettörténészeit is zsűriztetésre kötelezték. Vagy jómagam, amikor Mikó Sándor megbízására egy évvel később elvállaltam, hogy az 1974 tavaszán a helyi szervek által gondosan rendbe hozott és a tatarozás során kékre festett kápolnában megpróbálok olyan kiállításokat rendezni, természetesen a Lektorátus mozgósításával, amelyekkel lényegét tekintve folytatható az a nemzetközi trendekre is fogékony, nyitott szellemiség, ami a tárlatok legfőbb értéke és vonzereje volt. (A munkák egy részének művészi eredetiségével – nem titkoltan – mindig fenntartásaim voltak.) Mint a nemrég hozzám visszakerült és a történteket összefoglaló kétoldalas emlékeztetőmben áll: a szövetség irodájában 1974 telén tartott megbeszélésen, amelyen a tanács, a megyei pártbizottság és a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának képviselői vettek részt, megállapodtunk az alapelvekben, amelyek értelmében „a tihanyi retrospektív kiállításokkal szemben Balatonboglár legyen a fiatalok és az új kezdeményezések fóruma. (…) A temetődombon – a Stúdió felajánlásaképp – szabadtéri szoborparkot alakítunk ki, a kápolnában pedig kiállításokat rendezünk.”

A résztvevők kiválasztásában szabad kezet kaptam, de a szervezés így sem volt egyszerű: alighanem az értelmiségi szférában jól ismert ügy kimenetele – a bezárás – miatt. „A Stúdió felhívásának eredményképp (…) tizenkét művész (Seregi József, Kabuek Péter, Várnagy Ildikó, Farkas Ádám, Zámbó István, Samu Géza, Marosits István, Csikszentmihályi Róbert, Melocco Miklós, Götz János, Váró Márton, Csáji Attila) összesen tizennégy alkotása kapott helyet a nagyon szép környezetben.”  Mint az itt közölt boglári fényképeken látható, tavasszal Swierkiewicz Róbert festő, aki Galántainál is kiállított, és Ortutay Tamás iparművész igent mondott a felkérésre, végül azonban úgy módosult a forgatókönyv, hogy „A kiállítási programban a fiatal képzőművészeket Samu Géza, a fiatal iparművészeket Gecser Lujza, a kezdeményező művészeket Kemény György, a megyei képzőművészeket Honty Márta és Bors István képviselte volna.”

A feltételes módnak egyszerű magyarázata van. Samu tárlata sikeresen lezajlott; angyalait állította ki egy teknőből formált hatalmas bálvány körül, amelyeket a helyszínen ő maga rendezett el. Kemény kiállítása azonban felborzolta a kedélyeket. A grafikus, szakmájából merítve ötletet, az ábécé betűit formálta újra – részben valódi tárgyakból, részben rajzokon oly módon, hogy az A például egy létra, az O egy műanyag gyerekmedence volt. Huszadik századi parafrázisaival mintegy a kódexek képes iniciáléihoz kapcsolódott. Ötletét frivolnak lehetett tekinteni, ízléstelennek vagy ideológiailag problémásnak semmiképp. A lektorátusi zsűri, ahogy az egykori dokumentumokból kikövetkeztethető, „akadékoskodva”[22] igent mondott az installációra, a helyi notabilitások azonban, a Galántai-ügy miatt megégetvén a kezüket, félősnek bizonyultak. „Különböző vélemények”-re[23] hivatkozva néhány nap múlva bezárták a kiállítást. A döntés különösen azok után meglepő, hogy megkérdezték a fonyódi alkotótelepen pihenő művészeket (Bálint Endre, Szőllőssy Enikő, Szabados János) és művészettörténészeket (Rideg Gábor, Pilaszanovics Irén), akiknek véleménye egybehangzóan pozitív volt. Kemény vizsgálatot kért, és minden érintett lemondott: Gecser Lujza, a kaposvári művész-házaspár, s természetesen én is, hiszen, ahogy az augusztus derekán kelt levelemben fogalmaztam: nem egy művészt ért sérelem, hanem magát a művésztársadalmat alázták meg. Alighanem ennek súlyát érzékelte a 168 óra (a rádióműsor) szerkesztősége, minthogy a történtekről munkatársuk, Győrffy Miklós interjút készített velem és a megyei tanács osztályvezetőjével. Az interjúban[24] nem egyszerűen Kemény György mellett álltam ki. Mondván: kiállítása se nem silány, se nem botrányos, ami indokolta volna a bezárást. Egyszerűen csak – Győrffy kifejezésével – egy érdekes kísérletről volt szó. A boglári kápolnához kötődő szellemiség jegyében ugyanis kezdettől fogva ragaszkodtam ahhoz, hogy „egyértelműen a fiatalok és egyértelműen a kezdeményező jellegű törekvések kapjanak fórumot.” Eszerint választottam meg ma is vállalhatóan a részvevőket. S nem volt ellenvetés: „Ahány értekezleten összeültünk a megyei, a községi tanács képviselőivel, mindenhol nyilvánosan elhangzott, hogy (a) modern és kezdeményező kísérleteknek helye van…”

A megyei tanács képviselője a történtek magyarázatakor azzal érvelt: „nem kaptuk meg (…) a művészeti lektorátustól azt a segítséget, ami talán megelőzhette volna azt, hogy a kiállítás bezárásra kerüljön”, de – tisztességére legyen mondva – nem zárkózott el némi önkritikától sem: eszerint az előkészítés során nem voltak elég körültekintőek. Negyven év távlatából úgy tetszik: talán a bezárásról hozott intézkedés során sem jártak el kellő figyelemmel. Elvégre a korabeli magyar szellemi élet egyik legnagyobb visszhangot kiváltó kezdeményező műhelyét, a kaposvári színházat felügyelő megyei szervek döntöttek így. S nem az ilyen ügyekben tapasztalatlan község. A reakciókból arra következtethetünk, hogy Halász Péter társulatának boglári vendégszereplése, amely az alkalmi happeningek és performanszok merészségével volt mérhető, minden bizonnyal Kaposvárott is kiverte volna a közvéleményben (s a belügy köreiben) a biztosítékot. Mert, ahogy a Galántai szervezte tárlatok egyik prominens személyisége, utóbb a társulat díszlettervezője, Pauer Gyula állítja: „A kaposvári színház Zsámbéki idejében sem lett kimondott avantgárd színházzá.”[25] A főrendező (1970), majd igazgató (1974) józan-taktikus vezetőnek bizonyult. Ha az előadások ironikus felhangot nyertek is, népszerű operettek és szovjet szerzők darabjai szép számban szerepeltek a teátrum programjában. Azok a bizonyos – annak idején nagy visszhangot kiváltó – előadások zömmel ugyancsak vitathatatlan – klasszikus – darabokhoz (Csehov: Sirály, Brecht: Koldusopera, Shakespeare: Ahogy tetszik) kötődtek. Átütő hazai és nemzetközi sikereikben a rendezés hordozta a revelációval felérő kortársi mondandót.

Látványával a képzőművészet a színháznál direktebb közlésmód. Ritkán rejt-sugall politikai tartalmat, ez igaz; illuzionizmusa azonban megtévesztő lehet. Az alkotások üzenetét könnyű félreérteni és -magyarázni, sőt még könnyebb az egészet, úgy ahogy van, értetlenül eleve elutasítani. Különösen a nonfiguratív művészettel akkor még erős fenntartásokkal élő publikum, illetve a kortárs képzőművészet fejleményeiben járatlan hivatali értelmiség körében. A politikai erőviszonyok mindenkori alakulásának kiszolgáltatott művészet ily módon labilis helyzetén túl a vizuális kultúra alacsony szintjének közállapota is meghúzódik tehát a kétfelvonásos boglári történet kudarca mögött. Körülbelül ilyen konzekvenciára jutott annak idején a közös minisztériumi-pártközponti vizsgálat is, amikor a maga dodonai következtetését levonta: „a helyi tanács tájékozatlanságának és kiállítási tervezési gyakorlatlanságának tudható be, hogy a tárlat megnyílt és el kellett menni egészen a bezárásig.”[26] Ez a végkifejlet, akármilyen szoros felügyelet alatt működött is a hetvenes években a kultúra, sem az első, sem a második esetben nem lett volna szükségszerű.  Az indulatok azonban mindkét térfélen erősebbnek bizonyultak a józan észnél.

Kritika, 2015/3-4

[1] Kétoldalas gépirat. Dátuma: 1975. augusztus 22. A szerző tulajdonában

[2] Megjelent a Népszabadság 1968. június 9-ei számában

[3] Hozzászólt a cikkhez Ormos Tibor (június 15.), Aradi Nóra (június 16.), Bereczky Loránd (július 5.)

[4] Oldjunk, hogy köthessünk. Népszabadság. 1968. július 7.

[5] Emellett az Artpool Művészetkutató Központ alapítója (1979) és vezetője (Klaniczay Júliával)

[6] A kérdőjelet – ez is jellemző a kor viszonyaira – a szerkesztőség tette a cím végére. Sem akkor, sem későbbi újraközlésekor (Kritikák és képek. Corvina, 1976) nem tiltakoztam ellene, a szöveg ugyanis az újavantgárd érvényét semmilyen módon nem kérdőjelezi meg.

[7] Részt vett a bírálatban Aradi Nóra, Miklós Pál, Rózsa Gyula, Vayer Lajos, és felelős szerkesztőként Pogány Ö. Gábor is kifejtette álláspontját.

[8] Klaniczay Júlia–Sasvári Edit (szerk.) Törvénytelen avantgárd. Galántai György balatonboglári kápolnaműterme. 1970 – 1973. Budapest, 2003

[9] A „heti zsűri”-ről. Kritika, 1972/6, 8, 9, 10.

[10] Klaniczay–Sasvári id. mű 23. dokumentum

[11] Támadás a kripta ellen. Markovits Ferenc dokumentum-összeállítása. Elhangzott a Magyar Rádióban, 1990. okt. 9-én. Holmi. 1991/1. 25-36. o.

[12] Klaniczay–Sasvári id. mű 32. dokumentum

[13] Vadas József feljegyzése. 1971. szeptember 28. Klaniczay-Sasvári id. mű 24. dokumentum

[14] Mint címe (Megjegyzések) egyértelműen jelzi, nem átfogó értékelést ad. A dolog természetéből adódóan a szöveg kizárólag a problémákra koncentrál – a mintegy ötvenfős társaság létszámának értelmezésétől a munkák igencsak heterogén kvalitásain át a helyieket nyugtalanító vadkempingezésig. Bírálható a szöveg a fogalmazás pragmatikus nyersessége miatt is. Sasvári Edit emiatt „cinikus”-nak, György Péter „agresszív”-nek minősítette. In: Klaniczay–Sasvári id. mű 30. o. György Péter: A hely szelleme. Klaniczay–Sasvári id. mű. BUKSZ. 2004/4.

Tudnunk kell azonban, hogy az utóbb legfontosabbnak tartott eseményekre csak a pártközponti megbeszéléseket követő két szezonban, 1972 és 1973 nyarán került sor. Így szakmai szempontból erősen vitatható, hogy miért éppen ebből az alkalmi funkciójú és keletkezésének korai időpontja miatt korlátozott érvényűnek tekinthető szövegből választott ráadásul esztétikailag indifferens sorokat mottónak (megjegyzésemet kétharmadában idézve és emiatt hitelét csorbítva) az esztéta György Péter.

[15] Ezekről a mai olvasó számára hektikus viszonyokról tudósít – többek között – a Gulágot is megjárt kommunista író, Lengyel József. Önéletrajzi feljegyzéseiben kendőzetlenül bírálta a hazai politikai-társadalmi viszonyokat, miközben egyértelmű rokonszenvvel fordult az akkor már csírázó ellenzéki mozgalom több író-tagja (Konrád György, Haraszty Miklós) felé. Hiába ápolt vele megkülönböztetett személyes jó viszonyt Aczél György, a Kossuth-díjas alkotó kulcsregénye, a Szembesítés, hosszas lamentálás után és csak „állami szamizdat”-ként (©LJ) jelenhetett meg 1972-ben. V.ö. Lengyel József noteszeiből. Budapest, 1989

[16] V.ö. Kozák Gyula: A szabadság szigetei, azok lakói és a likvidátorok a hetvenes években. Beszélő. 2012. ápr-máj-jún. A cikk Bereczky Loránd és Rózsa Gyula társaságában mindhármunkat személyeskedő megjegyzések kíséretében a likvidátorok között említ.

[17] „a zsűri dönti el: művészet-e az, amit bemutatnak” Klaniczay–Sasvári id. mű 31. dokumentum

[18] Festőművész, 1963 és 1977 között általános iskolai rajztanár

[19] Klaniczay–Sasvári id. mű 48. dokumentum

[20] Támadás a kripta ellen. Markovits Ferenc dokumentum-összeállítása. Elhangzott a Magyar Rádióban, 1990. okt. 9-én. Holmi. 1991/1. 25-36. o.

[21] Szabó László: Happening a kriptában. Népszabadság. 1973. dec. 16. 2. o.

[22] Lásd 1. jegyzet. A szokásos két tag helyett egyetlen művész volt a helyszíni zsűriben, ahol nem voltam jelen, és ahol – állítólag – szóban a „tűrt” minősítés hangzott el. Az írásos határozatot soha nem láttam. V.ö. A 168 óra interjúja Svenda Istvánnal, a Somogy Megyei Tanács művelődési osztályának vezetőjével és Vadas Józseffel. Elhangzott a Kossuth Rádióban, augusztus végén vagy szeptember elején. Dátum nélküli 6 oldalas gépiratának lelőhelye: OML 36. cs. 1975. 14. Ö.e.

[23] Uo.

[24] Uo.

[25] Mihályi Gábor: A Kaposvár-jelenség. Budapest, 1984. 155. o. A kaposvári történet újabb feldolgozása: Eörsi László: „Megbombáztuk Kaposvárt”. A kaposvári Csiky Gergely Színház és a kultúrpolitika. Budapest, 2013

[26] Csorba Géza osztályvezető levele Bereczky Lorándnak. 1975. szept. 8. MOL 288. 36. 1975. 14. Ő. e.