Két könyv és a Design Hét margójára

Szeptember végén hagyományos – tán még a szokásosnál is látványosabb – formában került sor a Design Hét megnyitására és a Magyar Formatervezési Díj átadására a felújítás elé néző Iparművészeti Múzeumban. Csak fokozta az ünnepélyes hangulatot a korábbinál nagyságrenddel több – szám szerint kilenc – elismeréssel az a díjeső, amelyben a Design Management Díjra pályázók részesültek. Semmi nem utalt arra a spórolással indokolt szégyenteljes fejleményre, hogy a kormányzat történetesen az elmúlt hónapokban szabadult meg a formatervezés szervezett menedzselésére az annak idején Pohárnok Mihály vezetésével életre hívott Design Termináltól, amely tevékenységével mindeddig szorosan kapcsolódott a díjakat osztó állami szervezetekhez. Korántsem működött tökéletesen, szellemi fórumként mégis egyfajta garanciája volt a tervezés révén érvényesítendő hozzáadott érték társadalmi megbecsülésének.

S nem ez az egyetlen disszonancia, amelyre fel kell figyelnie annak, aki a magyar design – vele mind a gazdaság, mind a kultúra szempontjából – jövője iránt felelősséget érez.

Kezdjük a legbizarrabb ténnyel. A hazai formatervezés legrangosabb pályázatán idén a fő díjat – akármilyen abszurdnak tetszik – egy csúzli kapta. Legyünk pontosak és hivatalosak: Selján Márk Endre moduláris csúzlija és gumis íja. Ez a munka szerepel ugyanis első helyen a legfontosabb – a katalógusban is az élen levő – termék kategóriában, ahol két másik díjazott (egy órával kombinált gyűrű és egy elektromos jacht) követi. Szó se róla, remek darab; botkormányra emlékeztető ruganyos idomaival és műszereket idéző profi csomagolásával. Valóban kiemelkedik a mezőnyből, amelynek anyagából bő válogatást nyújt a helyezettek gondosan megrendezett kiállítása. Nem a zsűri tehet róla, hogy fő díjra érdemes fogkefe vagy iskolatáska, zománcedény vagy elektromos tűzhely, bútor vagy tornacipő nem akadt a magyar ipar (pályázatra) benyújtott produktumai között. Hogy a bérmunkára és beszállításra átállt gazdaságban a magyar ipar vészesen összezsugorodott és ezért nincs (elenyésző számban van) szüksége designerre.

Hogy’ is volna. Miként a Design Hétre időzített két kiadvány mutatja, a design mibenlétéről és szerepéről egyelőre a szűkebb szakmának sincs biztos elméleti alapokon nyugvó kialakult értékrendje.

Címében is, megjelenésében is szerény kiadvány a formaMo, amelyet szerkesztőként két designer – Csizmadia Zoltán és Selján Márk – jegyez. Mint az elején olvasható, a „magyar formatervező szakma láleleté”-nek készült – „szikár adatok és statisztikák, valamint személyes beszámolók” nyomán. A könyv alapját a tervezők iskolázottságát, nyelvismeretét, tevékenységük szervezeti formáját, a munka nehézségeit és a szakmára vonatkozó elképzeléseit firtató kérdőívek képezik, amelyeket kétszázöven kollégának küldtek ki. Csak mintegy negyedük érkezett vissza; az így lejegyzett és a művészek munkáival illusztrált huszonegy interjú – úgymond „riport” – teszi ki a könyv mintegy kétharmadát. Ezt követi a harminchét alkotó munkáinak reprodukcióiból összeállított „galéria”, illetve a kérdőíves válaszok statisztikai összegzése.

A közelmúltban megjelent már egy hasonló összeállítás – Slézia József készítette Kortárs magyar formatervezés 2000-2013 címmel. Ebben lényegesen több – közel százhúsz – alkotó szerepel legfontosabb munkáival, rövid szerzői önportrék kíséretében. Köztük van a formaMo egyik szerkesztője, Csizmadia Zsolt, továbbá az általa szerkesztett kötet összesen ötvenhét szereplőjének mintegy a fele (huszonhárom fő). Ennek a meglehetős átfedésnek a tükrében még látványosabban mutatkozik meg a két könyv közötti szemléleti különbség. Slézia József színes-változatos összeállításával szemben ugyanis Csizmadia Zsolték kissé száraz grafikai stílusban fogant puritán kiadványa a hagyományos (gépipari) formatervezésre korlátozza a szakma körét. A design értelmezését meghatározott műfaji körhöz (jobbára műszaki, villamossági és műanyag tárgyak) tervezéséhez köti. Pohárnok Mihály már negyven évvel ezelőtt is ezzel a fejlett országokban akkor már meghaladott értelmezéssel szállt vitába. Minthogy a design egyetemleges tervezési módszer, függetlenül attól, milyen anyagot és technológiát választ a tervező.

Igazságtalanság volna ugyanakkor aktív tervezőművészek szemére hányni szemléleti bizonytalanságokat vagy eltévelyedéseket olyan elvi kérdésekkel kapcsolatban, amelyekkel még a művészettörténészek, a designnal foglalkozó elméleti szakemberek sem feltétlenül vannak tisztában. Legalábbis vitatkoznak róluk. Méltánytalanság volna ez a kritika azért is, mert a kötet végén rendkívül érdekes és tanulságos statisztikai táblázatok találhatók. Ki milyen típusú tárgyakat tervez, milyen formában tevékenykedik, hogyan jut megbízásokhoz, mennyi munkája van, részt vesz-e a műszaki fejlesztésben, s minek (művészetnek, tudománynak, tervezésnek, mesterségnek) tekinti szakmáját? Hadd ne soroljam tovább, mert egytől egyig izgalmasak mind a kérdések, mind a válaszokból levont következtetések. Sajnálhatjuk, hogy egy öröklött rossz beidegződés következtében – szociológiai fogalmakkal élve – a lehetségesnél kisebb a merítés és ennél fogva egyelőre legfeljebb lehetséges hipotézisnek tekinthetők a megállapítások.

Minden tekintetben merőben más a Book of Design/A design könyve, amely a lehető legtágabban értelmezi és ezzel parttalanná teszi a design fogalmát. A kétnyelvű könyvet (bár a magyar cím csak halványan és kisbetűvel szerepel a borítón) szerkesztőként Bakonyi Gyöngyi és Kékesi Zsolt jegyzi. Maga az album pedig hatalmas anyagot tálal: négyszáztizenkét oldalon hétszázötvenöt kép és őket kísérő rövid eligazító szövegek révén ad betekintést a design – jórészt prémiummárkákhoz köthető – világába.

Látványos felütéssel – az Érzéki design fejezettel és annak élén Réz Andrásnak már a közeljövő tárgytervező/lakberendező forradalmát vizionáló, provokatívan utópisztikus miniesszéjével nyit a könyv. Ezzel azonban vége is a rendteremtésnek abban az elképesztő kavalkádban, amelyben minimalizmus, posztmodern, neó art deco, újszecesszió, ökológiai design, pop, giccs, retró és még sok minden más keveredik egymással a szakma nagy nemzetközi színterein: a londoni, kölni, milánói és más vásárokon, illetve az azokról tudósító közleményekben. Nem feldolgozást kapunk tehát, amelyben stílusirányzatok és ízléstrendek szerint szemlélhető mindaz, amit a könyv alkotói fontosnak és értékesnek gondolnak. Számukra ezek a szempontok mellékesek. Történeti vonatkozások/utalások sincsenek a könyvben. Tarka jelenkori tabló ez, amelyben a szerkesztők egészen más megfontolások – a széles publikum nem féltétlenül és nem mindig mintaadó ízlése szempontjai szerint – válogatták össze és csoportosították az egészében exkluzivitással jellemezhető anyagot. A design itt nem minőségi kategória.

Az első nagy fejezetben alkotói portrék sorakoznak: huszonkét külföldi és huszonnyolc magyar designerről. Megértem az aránytalanság mögött a praktikumot: elvégre a hazai közönség gyakrabban találkozik Finta Csaba, mint Philippe Starck bútoraival. Könnyebben is jut hozzájuk. Akármilyen drágák, még mindig inkább elérhetők a Héder János-Zoltai Judit páros exkluzív kristálycsillárjai, mint Ingo Maurer attraktívan popos világítótestjei. Alig akad a kötetben olyan magyar tervező, akinek ne volnának határon túli sikerei (kiállítás vagy eladás). Ezzel együtt – finoman szólva is – groteszk a lista, amelyben az egész világon ismert sztárok (a Bouroullec-fivérektől a Gamfratesi teamig, Zaha Hadidtól Karim Rashidig) mellett/között olyanok szerepelnek, akikről a nemzetközi világ még nem vett tudomást. Akadnak egyéb ficamok is: a könyv más fejezetében jó néhány olyan világnagyság (Patrizia Urquiola, Jorge Pensi, Antonio Citterio, Arik Lévy, Ron Arad, Konstantin Gricic, Peter Maly) szerepel, akik portréval megtisztelt társaiknál (Matthew Williamson, Wivien Eidsaunet, Marie Oscarsson, Massimiliano Raggi) lényegesen ismertebbek, összehasonlíthatatlanul jelentősebbek. S akkor még nem szóltunk arról, hogy a róluk szóló szövegek sokkal inkább marketinges életrajzok, mintsem elemző/értékelő pályaképek – ráadásul évszámok nélkül. (Szabályt erősító kivétel Zaha Hadid.) Nem egységesek ezek az írások szerkezetükben sem; alighanem a munkáikat forgalmazó cégek ismertetései vagy internetes források alapján készültek.

A portrékat tematikus összeállítások követik: lakásenteriőr, árnyékolás, burkolat, bútor, fürdőszoba címszó alatt, egészen a világításig. De ez csak a keret. Mint a marginális feliratok jelzik, valójában cégek – gyártók és forgalmazók – mutatkoznak be termékeikkel. A kiadó – az ingatlanfejlesztéssel foglalkozó CDC stúdió – nyilvánvalón ezért látott a könyvben fantáziát. Ebben a részben már megfordul az arány: a külföldiek, illetve azok itteni képviselői vannak túlsúlyban. A szöveg pedig végképp elviszíti elemző jellegét, Hangzatosságával („Kludi csaptelepek – minőség a mindennapokban”) egyre jobban közeledik a hirdetéshez. „A Natuzzit több mint fél évszázada úgy ismerik világszerte, mint a harmóniának és az otthoni kényelem magas fokának megteremtőjét.” Igaz állítás ez, csakhogy vállalatok tucatjairól lehetne még hasonlóan semmitmondó bókokat mondani. A könyv terjedelmének és szolid árának ismeretében nem csodálkoznék, ha a benne publikáló cégek valójában szponzorok is volnának.

A további fejezetekben ruhák és ékszerek tervezői, illetve forgalmazói mutatkoznak be, majd a design hazai intézményeinek és fórumainak ismertetésével zárul a kiadvány – így jutunk vissza a Magyar Formatervezési Díjhoz és a Design Héthez. (Azt persze nem értem, hogyan maradhatott ki ebből a kislexikonból a soproni Alkalmazott Művészeti Intézet és a BME formatervező-mérnök szakja.) Ennél is jobban meglepett azonban az, hogy a könyv milyen fakó. Nem csupán a tipográfia monoton (alig akad benne átmenő vagy kifutó kép), a nyomtatás is alatta marad annak, amire a hazai sajtó képes. A cél alighanem egy minél nagyobb kínálatot nyújtó katalógus lehetett, amelyet haszonnal forgathat minden jómódú lakástulajdonos, aki szeretne különlegesen berendezkedni és öltözködni. Ugyanakkor barátságos ára jóvoltából a könyvet az is meg tudja venni, akinek a benne fellelhető luxuscikkekre nem telik és ezért a róluk készült fotókkal kárpótolja magát. Sok jelentős tervező és remek darab található benne; de a designnak a digitális technológia révén az ökológia, a fenntarthatóság, a szociális érzékenység szempontjainak érvényesítésével napjainkban átalakuló természete nem tárul fel az olvasónak. A szakma a szép darabok alkotóinak jogos elismerése és a két új könyv dacára egyelőre vesztésre áll Magyarországon.

(Kritika, 2016/7)